Szimpózium arról, ami nincs

JUHÁSZ KATALIN

Miklósi Péter moderátor tucatnyi kérdéssel indította a beszélgetést. Vannak-e egyáltalán drámaíróink? Ha igen, miért nem reagálnak az itteni élet eseményeire? Miért nem született meg máig a nagy szlovákiai magyar dráma? Milyen szerepe van a színjátszásnak a hazai magyar társadalmi vagy akár politikai színtéren? Hogyan fest két magyar kőszínházunk jövőképe, illetve mit, hogyan, kinek akarnak közölni? Mi éltetheti stúdiószínpadainkat, gazdagítva a társulatok sokoldalúságát? Van-e a hazai magyar színjátszásnak egyedi poétikája, és mennyire nyitott az új kezdeményezésekre?

A rangidős előadó, Duba Gyula író szerint a hazai magyar irodalom tulajdonképpen drámákkal kezdődött, konkrétan Egri Viktor két színművével (Közös út, Fény a faluban), ám ezek politikai megrendelésre születtek. Dávid Teréz Lidércfényét ugyan Pozsonyban szlovákul is játszották, de tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

A hazai magyar írók első nemzedéke faluról jött, irodalmi gyakorlat nélkül, ezért Duba szerint még visszamenőleg sem lehet számon kérni rajtuk a jó drámákat. Úgynevezett sorsirodalmat műveltek, arról beszéltek, ami korábban történt, és sorsokat akartak megfogalmazni az adott lehetőségeken belül. „A drámaírás fejlettebb, tudatosabb, megalapozottabb létszemléletet igényelt volna annál, ami nekünk akkor volt. Ezt a mélységet én máig hiányolom irodalmunkból” – mondta Duba, aki az erdélyi szerzőket, mindenekelőtt Sütő Andrást emelte ki pozitív példaként, akinek drámáiból kiérezni a mélyértelmű filozófiai gondolkodást és a történetiséget.

A másik hiányosságot Duba abban látja, hogy íróink bázisa Pozsonyban volt, színházunk pedig Komáromban, márpedig a dráma ott születik, ahol kialakul egyfajta művészvilág, amelyen belül a színház és az irodalom hat egymásra.

Hizsnyan Géza színikritikus kiemelte, hogy az igazán nagy drámairodalom mindig a színházzal karöltve született, már Shakespeare és Moliere korában is. Nálunk viszont a két művészeti ág legutóbb az ötvenes-hatvanas években találkozott, amikor viszont „angazsált” műveket kellett írni. Csupán két „hamvába holt nekibuzdulás” volt, az egyik Beke Sándor rendező nevéhez köthető, aki egy sikerszerző, Lovicsek Béla darabját mutatta be nagy sikerrel Kassán, a másik Gágyor Péter és Szigeti László progresszív színháza (szintén Kassán), amely véget ért, mielőtt kiteljesedhetett volna, illetve igazolhatta volna a színház és az irodalom együttműködésének hasznát.

Gágyor Péter a szimpóziumon feltette a kérdést, vajon hogyan definiálnák a színházat egy jobbnak mondott hazai magyar értelmiségi társaságban. A rendező és színházi szakember beszélt a sznobizmusról, amely keveset változott a századok során, illetve a szórakoztatóiparról, amellyel mindig is sokan azonosították a színházat, ám amely a színház önpusztításához vezet. Gágyor szerint nálunk a magyar beszéd színpadi jogán művelték a műfajt, nagy fáziseltolódással. Ráadásul az „anyaország” színháza szintén fáziskésésben volt, ám mi mégis mindig Magyarországra figyeltünk, nem pedig Prágára, ahol csodák történtek. Átvettük a patetikus színpadi beszédet, a ripacsériát és a „csökött jelrendszert”, amely gúzsba köti a színészt, illetve a néző fantáziáját.

Két színházunk dramaturgjai, Varga Emese (Komáromi Jókai Színház) és Forgács Miklós (kassai Thália Színház) beszédes számadatokkal készültek. A rendszerváltás óta mindkét színház négy-négy darabot mutatott be hazai magyar szerzők tollából. Léteznek ugyan (kötetekben, irodalmi lapokban, fiókokban) drámai szövegek, pár szerzőt azért foglalkoztat a műfaj, de mivel az írók nem mozognak otthonosan színházi közegben, nem tudják, mi az, ami működik színpadon, és mi az, ami nem, dramaturg legyen a talpán, aki ezekből a szövegekből játszható darabot szerkeszt. Ráadásul ezek a művek általában újragondolt, reciklált történetek, mintha nem volnának saját, szlovákiai magyar történeteink.

Drámák tehát vannak nálunk, de drámaírás nincs. Csupán individuális kísérletekről beszélhetünk, nem pedig trendekről, iskolákról, mesterekről és tanítványokról.

Forgács Miklós szerint jellegzetes szövegtípus nálunk az úgynevezett jubileumi szöveg, amely kerek évfordulók kapcsán születik, és amelyre külön támogatást lehet kapni, illetve ki lehet vezényelni rá a diákokat egy kis plusz bevétel reményében. A mesedarab szintén hálás műfaj, ebben a tekintetben viszont Kassán a legsikeresebb magyar szerző Peter Cibula, aki kétnyelvű színházi emberként három mesedarabot is írt a Thália megrendelésére.

A dunaszerdahelyi szimpózium, bár megoldásokkal nem szolgált, mindenképp hasznosnak bizonyult, mert kaptunk valamiféle összképet mi, néhányan. Legközelebb talán egy olyan rendezvény keretében beszélhetnénk ismét a drámáról, ahol íróink is nagyobb számban vannak jelen. Igazi alkotói közösségek ugyanis csak inspiráló, nagy beszélgetések hatására születhetnek. Első lépésben be kellene csábítani íróinkat a színházakba. De ezt csak nagyon halkan jegyzem meg...