„Szerzői filmekből sehol sem lehet megélni”

Emellett Molnár Csaba nevéhez fűződik az első hazai könyvtrailer megalkotása. Hogy mit takar ez a kifejezés, hogy miért szerepelnek ingyen neves színészek vizsgafilmekben, hogy milyen ihletet adhat egy jegyellenőr egy filmhez, megtudhatják a következő beszélgetésből. Mikor döntötted el, hogy filmrendező szeretnél lenni?Magára a döntésre nem igazán emlékszem, csak arra, hogy kiskoromban mindig az ágy mellett térdeltem, és akcióhős-figurákkal játszottam bábszínházat, amihez magnóról engedtem filmzenéket, sőt a képzeletbeli stáblistát is felolvastam hozzá a műsorújságból. A Jurassic Park például annyira megihletett, hogy legalább tíz részét találtam ki és játszottam el magamnak. Hat-hétéves lehettem ekkor, legalábbis remélem, nem voltam ennél sokkal idősebb. A történetnek lett egy „kádas” verziója is, különböző akcióhős-figurák komoly vízalatti csatáival. Ha a túlzott igénybevétel miatt egy-egy végtag letört, akkor azokat a cápák harapták le... Végignéztem eddigi munkáidat a legnagyobb videómegosztó portálon. Sántántangó című filmed főszereplőjének, egy kezdő rendezőnek is meghatározó filmélménye a Jurassic Park...Igen, ez a karakterrel való azonulási pontok egyike. Azt tanácsolták a tanáraim, hogy valami olyasmiről készítsünk filmet, amit magunk is megéltünk. Az Olasz István által játszott figurában én is nyakig benne voltam. A gimnáziumi évek vége felé aztán megszerettem a független filmesek alkotásait, közülük Jim Jarmusch és Michel Gondry filmjei tették rám a legnagyobb hatást, elsősorban a humoruk, játékosságuk miatt. Majd jöttek a klasszikusok, mint Tarkovszkij vagy Fellini. A Nyolc és fél máig az egyik legmeghatározóbb filmélményem. Akkor már forgattam is. Édesapám résztulajdonos egy biztonságtechnikai cégben, tőle kölcsönöztem egy megfigyelő kamerát, azzal kezdtem filmecskéket csinálni. Aztán lett egy saját VHS-C kamerám. Érettségi után négy éven át különböző egyetemeken próbálkoztam, de egyik sem kötött le igazán. Végül jelentkeztem filmrendező szakra. Most, huszonhét évesen viszont úgy érzem, hosszúra nyúltak a diákévek, és jó lenne már pénzt keresni. Gondolod, hogy filmrendezőként meg fogsz tudni élni egy olyan országban, ahol évente négy-öt egész estés mozifilm készül?Akkoriban még nem foglalkoztam ezzel, de ma már látom a dolog buktatóit. Szerzői filmekből sehol sem lehet megélni. A legtöbb fiatal kollégám reklámforgatásból vagy asszisztenskedésből él, a szerencsésebbek tévésorozatokból, amelyek teljesen lekötik őket, azaz nem tudnak kiszállni fél évre a mókuskerékből azzal, hogy szerzői filmet szeretnének forgatni. Pozsonyban tavaly két rendező végzett, idén heten diplomázunk. Budapesten csak akkor nyitnak filmrendező szakot, amikor indokoltnak látják. És mivel a szlovákiai filmpiac a magyarországinál jóval kisebb, én pedig ráadásul magyar vagyok, elég speciális helyzetből rajtolok. Két éve nagy feltűnést keltett szakmai berkekben a Ľudovít Štúr utolsó napjai című filmed, amelyben magyarként a nagy szlovák nemzetébresztő tragédiájához nyúltál, méghozzá meglehetősen merész módon.Ez egy operatőri gyakorlat volt, üldözés témára kellett filmet forgatnunk. Két ötletünk is volt az operatőrrel, a tanárok beszéltek rá, hogy ezt válasszam, mert tetszett nekik a forgatókönyv. Egy izgalmas téma és egy újfajta nézőpont találkozott itt. Engem az izgatott elsősorban, hogy a mai medializált, szenzációhajhász társadalomban az emberek többségét nem az érdekli, mi mindent tett le az asztalra egy olyan kaliberű fickó, mint Ľudovít Štúr, hanem hogy meleg volt-e vagy sem. Legnagyobb meglepetésemre a film egy ultranacionalista szlovák internetes portálra is felkerült. Tavalyi filmedben, A rendes emberben megjelenik a szlovák–magyar viszony. Emellett van benne meseszerűség, humor, politikai szatíra és realista helyzetkép. Ebben a kétnyelvű filmben neves színészek is szerepelnek, például Benkő Géza, Bandor Éva vagy Mokos Attila. Vizsgafilm lévén nyilván ingyen dolgoztak. Hogyan sikerült őket rávenned erre?Ez tulajdonképpen számukra is egyfajta befektetés. Íratlan szabály, hogy vizsgafilmben ingyen szerepelnek a színészek, de tudják, hogy az illető rendező a későbbiekben is számít majd rájuk. Ha majd „befut”. Vagyis munkájukkal támogatnak, bizalmat szavaznak nekem. Ezt a filmet azért is szeretem, mert úgy érzem, az enyémeknek csináltam, azaz a hazai magyar moziba járók „hadának”. Mivel hatvanperces lett, sem egész estés filmnek, sem pedig rövidfilmnek nem tekinthető, azaz nehéz olyan mozit találni, ahol levetítik. Jelenleg „csináld magad” módon terjesztem, azaz elküldöm a kópiát minden olyan intézménynek, amelyik érdeklődik iránta, illetve szívesen elkísérem a filmet oda, ahol legalább húszan összegyűlnek, hogy megnézzék, és vetítés után beszélgessünk róla. Eredetileg legfeljebb harmincpercesre terveztem a filmet, aztán valahogy hosszabbra sikeredett... Szeretem a lassúbb ritmusú filmeket. Pár hete került fel az internetre az első hazai könyvtrailer, azaz könyvajánló kisfilm, amelyben Veres István Dandaranda című regényének olvasására buzdítod az embereket. Ez a 2-3 perces műfaj újnak számít ebben a régióban.Igen, olyannyira, hogy én sem tudtam róla semmit, amíg a szerző meg nem keresett az ötlettel, és nem küldött mintának egy csomó könyvtrailert. Ezeket próbáltam nem megnézni, hogy ne befolyásoljon, amit látok. A szerzővel való közös munkát élveztem a legjobban, illetve azt, hogy nem voltak megkötések, teljesen a saját fantáziánkra hagyatkozhattunk munka közben. Elsősorban a kötet hangulatát igyekeztem elkapni és képekbe foglalni. Már készül a végzős vizsgafilmed. Miről szól majd, mikor lesz kész?Júniusra kell elkészülnöm vele, és egy személyes élmény adta az ötletet. Egyszer régen felszálltam a villamosra Pozsonyban. Előre engedtem egy idős hölgyet és egy fiatal lányt, akik előttem kezelték a jegyüket, nekem viszont már nem volt időm erre, mert jött az ellenőr. Azok ketten rögtön odajöttek, és magyarázták neki, hogy én is kezelni akartam a jegyet, nem volt szándékomban bliccelni, de az ellenőrt ez nem érdekelte. Félórás vita után azt mondta nekem tanulságképpen, hogy legközelebb ne legyek gentleman. Ez a mondat máig motoszkál bennem, sőt, be kell vallanom, működött a megfélemlítés, egy ideig. Mindenkit félrelökve elsőként dugtam be a jegyem a készülékbe, senkivel sem udvariaskodtam, mert nem volt mindegy az az ötven eurós bírság. Ezt az alaphelyzetet gondoltam tovább a film forgatókönyvében. Eljátszottam a gondolattal, hogy hová juthat az a társadalom, amelyik ilyen elvek mentén működik.