Szereti a magyar színészeket

A tanítónő Karlovy Vary idei fesztiválján a versenyprogramban szerepelt, s mivel szlovák–cseh koprodukcióban készült, mindkét ország a magáénak tekinti.  Érinti is mindkét nemzet pedagógusait, hiszen az alkotók a nyolcvanas évek Csehszlovákiájába helyezték a cselekményt, bár eredetileg 1979-ben, Hřebejk és Jarchovský gimnáziumi évében játszódik. Az ő tanárnőjük volt a filmben szereplő manipulatív, erkölcsi dilemmákat nem ismerő, helyzeti előnyével sorozatosan visszaélő, társtalan asszony, aki nemcsak a hozzá tartozó diákokat, hanem azok szüleit is kihasználja, kénye-kedve szerint rángatja. „Olyan filmet akartunk forgatni, ami egy bírósági tárgyalás lefolyására hasonlít – mondta Jan Hřebejk. – Alapötletünk a Tizenkét dühös emberre épült, amelyben a kisebbség szembefordul a többséggel, és nagy változtatásokra képes. Egyszerre akartunk érzelmeket kavarni és szórakoztatni. Tele a film ismerős, megmosolyogtató vagy éppen dühítő szituációkkal, amelyek a hétköznapokból mindannyiunk számára ismerősek.  Van kedvenc jelenete a filmben? Tisztában vagyok vele, hogy ez a legszörnyűbb és leglehetetlenebb kérdés egy rendező számára, de mégis!  Van. MariánLabudafia,Richardúj fiúként érkezik az osztályba. Édesanyja disszidált, ő maradt itthon az édesapjával. Kellemetlen számára a helyzet, ahogy ezt a tanítónő a többi diák előtt ecseteli, de mégis illemtudóan, tartással viseli. Aztán kezdi kényelmetlenül érezni magát, és ki kell mennie a WC-re.  Cseh, orosz és történelem szakos a tanítónő. Már az első órán kiszedi a gyerekekből, mivel foglalkoznak a szüleik, mivel pontos áttekintést akar nyerni arról, kit mikor mire használhat majd ki.  Ez a lelki szadizmus egyik formája. Pártelnök a tanítónő. Magas rangú szovjet katonatiszt volt a férje. A hetvenes-nyolcvanas években ez bőven elég volt ahhoz, hogy egy ember többnek, befolyásosabbnak érezhesse magát a társainál. Az már csak ráadás, hogy a nővére Moszkvában él. Ilyen hátszéllel azokban az időkben a lehető legelőnyösebb helyzetben érezhette magát az illető. Senki nem ingathatta meg a pozíciójában.  Mikor döntötte el, hogy filmre viszi gimnáziumi tanárnője történetét?  Petr Jarchovský már a nyolcvanas évek első felében megírta a forgatókönyv vázát. A félelem, az opportunizmus, az emberi méltóság közös témánk. Szeretjük az ilyen zárt, egységes történeteket. Itt is azt akartuk, hogy a stilizáltság a lehető legtermészetesebb, legtisztább legyen. A filmben felvetődő kérdések, az erkölcsi dilemma, a manipuláció ma is napirendi téma az életünkben. Jan Kadár és Elmar Klos Oscar-díjas alkotása, az Üzlet a korzón is hasonló felvetésekkel foglalkozott. Karel Kachyňa és Jiří Svoboda gyakran választották ezt a témát.  A normalizációs évek időszakát már a Pupendo – Irány a tenger!ben is feldolgozta. A tanítónőben most újra ehhez tért vissza.  Kimeríthetetlen tárháza ez a számomra izgalmas történeteknek. Az emberek ugyanis sokáig azt hitték, hogy semmiféle változás nem állhat be az életükbe, hogy minden úgy marad, örök időkre. A filmbeli szülői értekezleten azonban fellázad néhány szülő, aki nem akar belenyugodni a megkövült helyzetbe, megelégelik a tanítónő hatalmát, és összefognak ellene. Mások elfogadták ezt a fajta társadalmi mozdulatlanságot. Beletörődtek. Nem látták értelmét az ellene való összefogásnak. Aztán hirtelen jött a nagy változás, a bársonyos forradalom, egy rövid időre elöntött bennünket az optimizmus, mozdulni látszottak a dolgok, hittünk a jobbra fordulásukban, kezdtünk feléledni, erőre kapni, magabiztosabbak lenni. Később újra megrettentünk. Hirtelen sok volt a változásból. Hiányoztak a biztonsági pontok. Nem tudtunk miben megkapaszkodni. A politikusoknak kapóra jött mindez. Visszaéltek a helyzettel. Ellenünk fordították. Most például a menekültekre mutogatva próbálják megszilárdítani a hatalmukat. Új filmem hőse, a tanítónő nemcsak kommunista, született manipulátor. „Ha én mondom, hogy azt mondtad, akkor azt mondtad, és kész!” – közli ellenvetést nem tűrő hangon az egyik diákkal.  Nem tart attól, hogy sokan antikommunista propagandaként tekintenek majd a filmre?  Egyáltalán. Az én olvasatomban ez a történet ugyanis sokkal inkább a szülőkről szól, mint egy teljhatalmú tanítónőről, aki szabadon rendelkezik velük. Petr Jarchovskýval mi olyan hétköznapi hősöket keresünk, akik megpróbálnak kibújni a társadalmi nyomás alól. Mindig a középréteg érdekel bennünket, a „szürke zóna”, hiszen mi is abban nőttünk fel. A Pupendóban is olyan embereket mutattunk meg, akik alapjában véve rendesek voltak, de a félelem és a konformizmus alatt irányt tévesztettek, elvesztették eredeti személyiségüket. A filmbeli szobrászt alakító Bolek Polívka is hogyan végzi? Mivel ellehetetlenítik a helyzetét, nem folytathatja művészi tevékenységét, inni kezd, alkoholistává züllik.  Manapság, amikor egyre gyakoribb téma a pedagógusok tekintélyvesztése, és vagy a diákok, vagy a szülők felfoghatatlan támadásainak vannak kitéve, úgy gondolja, előfordulnak még hasonló történetek, mint a filmben?  Minden ismétlődik. Sok szülő és sok gyerek megélt már hasonló helyzetet, amikor az, ami adott pillanatban előnyösnek tűnt fel, egyenlő volt a helytelennel. Vagy fordítva, amikor jól nevelt emberként a lelkiismeretükre figyelni előnytelen volt, sőt veszélyes helyzetbe sodorta őket.  S a társadalom, ön szerint, ugyanúgy korrumpálódott, mint a szocializmus éveiben?  Az emberi jellem sajnos nem változik, tehát igen. Az ilyen történetek mindig aktuálisak. A hasonló helyzetek, még ha rejtettebb formában is, folyamatosan jelen vannak az életünkben.  Külföldön eddig csak egy-egy jelenetet forgatott, mint például a Pupendo záró képsorát a Balatonnál. A tanítónő teljes egészében Pozsonyban készült. Miért?  Csehországban nem kaptunk elegendő pénzt a produkcióra. Pedig kezdettől fogva koprodukcióban gondolkoztunk. Minden jelentősebb szerepet szlovák színészre akartam bízni. Megnéztem Jiří Krejčík mára legendás alkotását, a nagy hírű cseh operaénekesnőről, Ema Destinnről, a címszerepben Božidara Turzonovovával, és azt mondtam, Pozsonyban olyan csodás színészek vannak, hogy itt egy lehetőség, amikor csak velük dolgozhatok. Onnantól fogva be is lendültek a dolgok. Addig a forgatási helyszínt sem találtuk meg. Ma már nem nagyon lelhető fel olyan iskola, amely a nyolcvanas évek első felét idézné. Azok általában vagy lepukkant, kibelezett épületek, vagy teljesen felújítottak műanyag ablakokkal, narancssárga homlokzattal, modern belsővel. Nagyon sok ilyen iskolát láttunk, egyik sem felelt meg az elképzelésünknek. Épp tárgyalásokat folytattunk a Szlovák Televízióval, amelynek a jelenlegi épülete valamikor a hetvenes években készült, bizonyos részeit már nem is használják, és ahogy bóklásztunk emeletről emeletre, egyszer csak feltűnt egy egész osztályberendezés abból az időszakból, amikor a mi történetünk játszódik. Megtaláltuk, amit kerestünk. Tudtam, hogy ott a helyünk, ott kell forgatnunk. Így lett A tanítónő szlovák film, cseh koprodukciós partnerrel.  És úgy, ahogy tervezte, minden szerepben szlovák színésszel. A tanítónőt megformáló Zuzana Mauréry Karlovy Varyban a legjobb női alakítás díját kapta meggyőző játékáért. Hol bukkant rá?  Válogatást hirdettünk, és ő is eljött. Én egy ismeretlen színésznőben gondolkoztam, de ő csak számomra volt új arc. Mint később megtudtam, tévésorozatok népszerű arca Szlovákiában. Csakhogy eddig vagy elhagyott anyákat, vagy bántalmazott nőket játszott, tehát kivétel nélkül rokonszenves figurákat. Negatív hőst tőlem kapott először. Annyira hiteles volt már a válogatáson is, hogy semmi kétség nem merült fel a személyével kapcsolatosan. Egyértelmű volt, hogy neki kell játszania a címszerepet. A lehető legideálisabb választás volt ez a részünkről.  Két szlovákiai magyar színész is bekerült a produkcióba. Kassai Csongorral már dolgozott, Bandor Évával most először.  Csongorral régóta vártam már az újabb találkozást. Élet mindenáron című filmemben ő volt a bujtatott zsidó fiú. Abban, hogy a film tizenöt évvel ezelőtt bejutott az Oscar-díjra jelölt öt alkotás közé, nem kis része volt. Most egy egyszerű hivatalnokot, egy repülőtéri könyvelőt játszik, aki kiáll a lánya mellett, és szembeszáll a tanítónővel. Remekül játszik, nagyszerű színész. Bandor Évát a Gyerekekben láttam. Eljött a válogatásra, és rögtön megéreztem benne, hogy ő az, akit keresek a kifacsart munkásnő szerepére, aki előbb űzihajtja a férjét, hogy járjon már a tanítónő kedvébe, hiszen akkor leszáll a fiukról, aztán egy nap mégis belátja, hogy a férjének van igaza, és nem fognak behódolni neki. Kevés időnk volt az „ágyjelenetükre”, alig több harminc percnél, de olyan jók voltak, hogy elsőre felvettük. Sokszor láttam már a filmet, de ők ketten még mindig elszórakoztatnak. Remélem, a jövőben lesz majd lehetőségem egy nagyobb szereppel meghálálni Éva nagyszerű munkáját. Szerencsés helyzetben van nálam. Mindent elhiszek neki.  Ha visszanyúl az emlékeibe, melyik cseh filmet nevezné A tanítónőhöz hasonlóan kritikus hangvételűnek, mondjuk, a kilencvenes évektől számítva?  Nem kell töprengenem. Věra Chytilová Örökségét. Ma is magam előtt látom, ahogy Věra, a született moralista Václav Klausszal vitázik a bemutatón, de úgy istenigazából, a torkaszakadtából. Klaus szemében az Örökség „társadalmilag veszélyes film” volt, mert „kétségbe vonta az akkori fejlődést”. Ami természetesen nem volt igaz, nem értette a lényeget.  Fiatal rendezőtársai közül, akik a kritikusok szerint már egy újabb cseh új hullámot képviselnek, kiket érez magához igazán közel?  Egyetlen nevet mondhatok csupán. A szlovén származású Olmo Omerzu nemrég mutatkozott be Túl fiatal az éjszaka című filmjével. Le a kalappal előtte! A rendezőszakos főiskolások között is feltűnt már néhány tehetséges srác, akik a nagy lehetőségre várnak, tehát semmiféle elhalványulás nem fenyegeti a cseh filmgyártást. Az igazán átütő erőt azonban továbbra is a saját nemzedékem alkotásaiban látom. Petr Zelenka vagy Bohdan Sláma még sosem okozott csalódást.