Szerethető flúgos zsarupáros

TALLÓSI BÉLA

Az eslő rész ismerete nélkül is meg lehet nézni e másikat. Csak rá kell jönni az ízére! Aztán már fogyasztható. A Phil Lord rendezői irányításával készült zsarusztori, a 22 Jump Street – A túlkoros osztag sokáig idegesítő, nehézkes, majdnem semmiről sem szól, majdnem élvezhetetlenek a primitív humorra épülő párbeszédei, az a sok süket duma az elején, amiből semmi se fontos és semmi se visz előbbre, alig értelmezhető. De aztán változik a helyzet. A sztori továbbra sem mozdul szinte semmit, nem bír elindulni a film valamiféle lényeges, ütős szálon, s amikor már arra a feszült pontra jut el a néző, hogy itt nincs mit remélni, ott kell hagyni a fenébe ezt a mozit, az idegesítő szövegelésből egyre több derül ki a két fickó jelleméről. S eljön az a pont, amikor a két fajankó rendőr a vibráló lényével egyszer csak kezdi belopni magát a néző szívébe. Hova tovább, annál jobban kitűnik, hogy itt valamiféle stíluscsavar van. Nem a valóság a lényeges, nem a bűntény, hanem azoknak a gikszereknek a végtelen sorozata, amellyel a két zsaru, a két elválaszthatatlan jó barát, Jenko (Channing Tatum) és Schmidt (Jonah Hill) látszatra felgöngyölítenek valamilyen bűnügyet, miközben egyere közelebb kerülnek egymáshoz. Nem is a nyomozás a fontos, hanem a két zsaru lénye és kapcsolata, ahogy összetartozásuk, barátságuk megnyilvánul a közös felderítő munkában. Egyre többet megtudunk róluk, egyre inkább kiderül, hogy ők együtt egy (iker)páros, egyik kiegészíti a másik hiányosságát. Külön-külön két majdnem ügyefogyott alak. Ha szétválasztják őket, kicsúszik lábuk alól a talaj. Együtt viszont egy kicsit flúgos, de bombajó párost alkotnak.

Nem véletlenül, hiszen együtt bukdácsolták végig a középiskolát, és együtt végezték a rendőrakadémiát. Majd együtt kapták életük első ügyét az előző részben, amikor egy középiskolában működő droghálózatot kellett leleplezniük. Ezúttal pedig – ebben a részben – felettesüktől, Dickson kapitánytól (Ice Cube) szinte ugyanazt a feladatot kapják: egy újfajta drog nyomába eredve a terjesztőket kell elkapniuk egy felsőoktatási intézmény falai között. Jenko és Schmidt, a túlkoros osztag beépül az egyetemisták közé. Beköltöznek a kollégiumba, és ál(ruhás) egyetemi hallgatókként belefognak a nyomozásba. Innentől kezdve araszolgatnak ugyan a bűnügy kesze-kusza mezsgyéin, érdekes gubancokat bogoznak ki, ám sokkal élvezetesebb, ahogy élik a számukra idegen világot, ismerkednek és kapcsolatokat alakítanak ki egyetemistákkal. S mind jobban rájönnek arra, hogy mennyire kiegészítik egymást, mennyire szükgésük van egymásra.

Van ennek a groteszk-abszurd, többrétegű zsarukomédiázásnak és barátságtörténetnek egy nagyon komoly közölnivalója: az elfogadás fontosságát hangsúlyozza. Mire a végére érünk a filmnek, nem is igazából a bűnügy lesz a fontos, hanem a két zsaru. Majdnem mindegy, milyen a sztori, s mindegy, hogy a film bűnügyi szála egyszer csak elszáll a valóságtól, az is majdnem mindegy, mit csinál a két flúgos figura, de ahogy csinálják, az jó. A megjátszott bénaságukkal, hanyag komolytalanságukkal, egymás iránti ragaszkodásukkal szerethetőkké válnak. A végén, ahogy eltűnnek a vászonról, már hiányoznak is.