Szerelmi háromszög a csallóközi barackosban

A színészeké ez a film. Úgy vannak jelen a helyzetekben, mintha dokumentum-rendező kamerája követné őket. A környezetbe belenőve, autentikusan létezve.

Úgy munkálkodnak, mintha örökké cefrével dolgoztak volna. Úgy mozognak a paraszti udvarban, hogy elfacsarodik az orr a gürcölésben elzsírosodott gúnyák nehéz szagától. Úgy pakolják az öreg teherautót, mintha a platón születtek és cseperedtek volna fel. Vagyis úgy élnek, ahogy élnek, ott vidéken, a barackosban, a földmunkával, a háztájival, a napi gondokkal küszködve. Semmi nem steril, semmi nem műtermi, semmi nem trükk, nem mű és mesterkélt. Becsöppenünk egy életbe a vászon, amit itt élünk a Csallóközben vagy egy kicsit odébb, a Mátyusföldön, gyönyörű holtágak, berkek, ligetek, mesés tájak romantikájának kulisszái között. Megküzdve munkával, alkohollal, magánnyal, hormonokkal, szeretet- és szerelemvággyal. Nem több van ebben a filmben, mint az élet. Úgy, ahogy éljük, természetközelségből fakadó vadságával és nyersességével. Az azonban töményen ott van, a csallóközi falu hangulatát eltalálva.

A városban élő szlovák Babikát (Tóbiás Szidi) felveszi teherautójába egy vidéki férfi (Cserhalmi György), és elemi erővel, vadul szinte odavetik magukat egymásnak. Ettől kezdve a hét ugyanazon napjain, amikor a férfi terményt szállít vidékről a városba, találkozgatnak. Egy nap a férfi elmarad. Babika az életre szóló szerelem reményével elindul, hogy megkeresse. Megérkezik a csallóközi faluba, a barackligetbe, de ott csak Lajcsit (Mokos Attila) és Jancsit (Nádasdi Péter) találja, a férfi két felnőtt fiát, őt magát nem. Mégsem megy vissza a városba, ott marad velük, a két magyar fiatalemberrel. Kapcsolatuk görög drámához hasonlatosan alakul.

A film innentől Lajcsiról és Jancsiról szól: arról, ahogy megküzdenek Babikáért. Mindketten beleszeretnek a maguk módján. Babika Lajcsit választja, talán azért, mert úgy tűnik, jobban hasonlít az apjához. Érzelmek nélkül, vad fizikai odaadással teszi magáévá – ahogy ő mondja – a „szőrös dinnyét”, vagyis a kocsmárosnőt (Molnár Xénia) a pincében, méghozzá úgy, hogy az egész kocsma ámulattal élvezhesse a dugásukat. Epizódszerep Molnár Xéniáé, de minden gesztusával bejátssza magát a szívbe.

Jancsi más, mint Lajcsi. Érzelmesebb, átérzőbb, belül átélő. Nem igazán beszél erről, sőt egyáltalán nem nyitja meg a lelkét. A két testvér kevés szóval érti egymást, kevés szóval él egymás mellett. S abban a kevés szóban sincs az érzelemnek megnyilvánulása. Élnek a rájuk nehezedő apaképnek megfelelni akarással, élnek a haszonnal, birtokkal, a vagyonnal, a paraszti házzal, ami rájuk öröklődött. Egyik napjuk olyan, mint a másik. Evés, ivás, alvás, robot, különösebb szellemi igény nélkül, a természetre utalva. S ilyenek is maradnának, ha Babika nem állna közéjük. Lajcsi megkapja a nőt, Jancsi nem. Lajcsi elveszik a házasságban és az alkoholban, Jancsi tovább küzd. Nádasdi Péter elementáris erővel mutatja meg azokat az ellentétes érzelmeket, amelyek belülről feszítik Jancsit. S belső erejével maga mellé állítja a nézőt. Lenyűgöz azzal, ahogy szavak nélkül eljátssza, hányféle érzelem feszíti őt abban a helyzetben, ahogy megérti, felfogja és elfogadja a sorsát. Vagyis: el kell veszítenie a testvérét, akihez a legjobban kötődik, hogy szerethesse Babikát. Mindent magában őröl, robbanásfokon izzik, de mindig képes legyűrni a vágyát és a fájdalmát. Csak egyszer tör ki: Babika és Lajcsi lakodalmának hajnalán, az asztal tetején. Miután a falu bölcs öregje (Dráfi Mátyás) sorsdöntő nagy nézésével szétrebbenti lopott együttlétét a menyasszonnyal. Jancsi az asztal tetején eltáncolja a vesztést, a feladást, a belenyugvást, a büszke legyőzött gőgjét. Ez a kitörése, ez a tánca a film átütő energiákat árasztó epizódja, mindent elmondó jelenete. Jancsi – Nádasdi Péter – táncában, arcában, mozdulataiba, szilaj nekifeszülésben, táncának ördögi iramában minden benne van, amit szavakkal nem lehet elmondani. Egyszeri és megismételhetetlen. Mindent el-, még inkább mindent letáncol.

Mokos Atillának remekül áll Lajcsi figurája. Keménységével, vadságával egyszerűbb, az ő cselekedetei mögött az elemi ösztönök munkálnak. Kételyekkel fogad, és daccal old meg mindent. Apja szellemével vértként él, mindenben követni próbálja. Egyszer mond csak ellent akaratának, amikor mindent felad.

Vannak dramaturgiai szeplői a filmnek. Például: miért szlovákul írt levelet a magyar apa Juliskának, elhunyt feleségének? Miért nem az ő hangján szólalnak meg a sorok? Babika előéletéről sem ártana többet tudni annál, hogy elment szabadságra. Ha már két gyerek van a végén, ne csak sejtsük, hogy a másiknak ki az apja! S ha ott a hattyú olyan erős képpel a megérkezés első kockáin, jó lenne tudni, jelent-e valamit ebben a környezetben?

Apróságok, amelyek bizonyára az elhúzódó forgatással is magyarázhatók (négy évig készült a film). Nem olyan zavaróak azonban, hogy elrontsák az összképet, az összbenyomást.

Be kell ülni a moziba, és meg kell nézni ezt a filmet. Gyönyörű csallóközi képeiért, a szlovák–magyar együttélésért itt lent, nálunk, délen és a drámai érzelmeiért. Legfőképpen pedig a színészekért: hiszen példátlan ez az új szlovák film azzal, hogy a szlovák alkotóstáb magyar színészekkel dolgozik. Ők pedig, magyarul vagy szlovákul szólnak, olyan energiákkal viszik a filmet, hogy az valóban tornádóként söpör végig a vásznon.