Szerelem a Hideghegyen

Az első találkozás: Nicole Kidman és Jude LawFotó: SaturnGreenaway ugyan figyelmeztetni szokott arra, hogy a film nem elbeszélő műfaj, mi mégis leginkább a történetekért járunk moziba. S a Hideghegy százötvenöt perce történet a javából. Erről látatlanban is meg mertem volna esküdni, hiszen a filmet rendezőként napjaink egyik legnagyobb mozifilm-mesélője, Anthony Minghella jegyzi, akinek a nevéhez fűződik az elmúlt évek egyik legnagyobb romantikus filmopusa, Az angol beteg és egy száznegyven percig felfokozott izgalomban tartó, fordulatos, misztikus krimi, A tehetséges Mr. Ripley. Bár az erdélyi Havasokban forgatott Hideghegy is az előző Minghella opusokhoz hasonló nagyszabású, szépen megszerkesztett és kibontakoztatott kalandos filmregény, olyan legenda nem lesz belőle, mint Az angol betegből lett, amely nekünk, magyaroknak Almásy László gróf életének feldolgozása és Sebestyén Márta éneke miatt egyébként is közelebb áll a szívünkhöz.

Egy kis sablon azért összeköti a két filmet. Az angol beteg és a Hideghegy is a nagy lánggal felizzott szerelem filmje, bár az utóbbiban sokkal puritánabb a szerelmi szál, kevésbé túlfűtött. Csupán plátói, s egy nagyon előnyös pózból indulva gyullad a szerelmi szikra. Olyanból, mint amilyenre Passolini épít híres Dekameronjában, amikor az apáca hosszú karóval próbálja lecsalogatni a fa tetejéről a magát némának tettető kertészfiút. Ada (Nicole Kidman), a széltől is óvott, művelt kisasszony ugyanilyen helyzetből, alulról látja meg először Inmant (Jude Law), a tetőszerkezet gerendáit magasban szorgosan kalapáló szolid és szelíd ácsfiút, aki olyan félénk és tisztaérzelmű, hogy a paplak – Ada édesapja pap – teraszán összejött első randin arra kéri a tálcáról limonádét kínáló Adát, hogy ha lehet, csak álljanak egymás mellett szótlanul. Pedig talán még nem is ismerhette a róka történetét a Kis hercegből, mely szerint a barátsághoz előbb meg kell szelídíteni valakit – mindennap egy kicsit közelebb kerülve a másikhoz. Igaz, ez esetben nem barátságról, hanem szerelemről van szó, amelyre inkább az érvényes, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve. Ám aztán egy életen át tart, s kibír minden megpróbáltatást – legalábbis az, amely Ada és Inman között fellobbant. Ebben pedig azért lehetünk biztosak, mert a film nagy részében ezekről a megpróbáltatásokról szól a szerelmesek kapcsolata. Kirobban ugyanis a polgárháború, és Inman hazafias érzelmektől feltüzelve elindul, hogy a konföderáció oldalán az északiak ellen harcoljon. Nagy hamar rájön, hogy a fronton nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy harcostársaival együtt remélte. A háború, mint ahogy hitték, nem tavaszi felhő, amely jön és átvonul, hanem olyan, mint az évekig tartó szakadó eső, amelytől még a legkeményebb hazafinak is tele lesz a hócipője. Inmannak is, aki hároméves katonáskodás után, azt követően, hogy Petersburg ostrománál, a rettenetes krátercsatánál megsebesül, megszökik a tábori kórházból, hogy átvágva Amerikán, hazatérjen a Hideghegyre, több ezer kilométerre lévő szerelméhez, Adához. E háborús kulissza használatában is hasonlít a Hideghegy Az angol betegre. Mi több, a film legkidolgozottabb, tökéletes pirotechnikai eszközökkel kivitelezett impozáns lövészárok-jelenetei deja vu érzést keltenek: mintha Richard Attenborough is ilyesmivel indította volna korábban forgatott Szerelemben, háborúban című – igaz, későbbi korba helyezett –, ugyancsak háborús aláfestésű love storyját.

A szökéssel kezdődik csak igazán Inman kálváriája, mert dezertőrként súlyosabb csapások várnak rá, mint a lövészárokban. Mivelhogy a front mögött a polgárőrök garázdálkodnak, akik nemcsak a katonaszökevényekkel bánnak kegyetlenül, hanem a polgári lakosságot is terrorizálják. Innentől – a szökéstől kezdve – rettenetes, nyomasztó jeleneteket mutat a film az erőszakról, olyan naturalizmussal, amilyennel Roman Polanski dolgozott A zongorista című Oscar-díjas filmeposzában. Elborzasztó, sokkoló jelenetek követik egymást nők megerőszakolásáról, ártatlan kamasz fiúk főbelövéséről, csecsemőkínzásról. Már-már úgy érzi az ember, istenem, hát hova tette az ollóját a vágó, érjenek már véget az erőszakjelenetek, ne szenvedjen már ez a szerencsétlen Inman. Érjen már haza Adához, aki a zongorabillentyűket kecsketőgyre váltotta fel, mert Inman távollétében a szüzességén kívül mindenét elvesztette, s tán éhen is halna, ha nem érkezne hozzá – ki tudja, honnan és miért? – egy cserfes és a gazdálkodás dolgaiban jártas cselédlány, Ruby (Renée Zellweger). Aztán lassan mégiscsak érkezik Inman, akit sokszor a halálból rángatnak vissza. Egy ilyen újraélesztéskor a kegyetlen történet keménységét – jóságos vén anyóka szerepeltetése révén – meseelemek oldják fel. A valahol az idill érintetlen hol volt, hol nem volt szigetén kecskék közt élő bölcs anyóka gyógyfüvekből nyert csodakenőcsökkel hozza vissza az életbe Inmant – mint a berberek a sivatagba repülőgépével lezuhant Almásy grófot Az angol betegben. Na, aztán szép romantikával, valahol az erdő mélyén, ahova fegyverek ropogása képében a gonosz el nem jut, Ada lányságának elvesztése is megtörténik, hogy ezzel véget érhessen a háború – meg a film is. S a Minghela-mese így a végére betölti szerepét azzal, hogy megmutatja, miként tud a jó utat törni magának az erőszakon és az iszonyatokon keresztül, hogy a hősök szerelme beteljesülhessen. Ám Minghella Az angol beteggel, amelyet az Amerikai Filmakadémia hat Oscarral tüntetett ki, megtanulta, akkor ér el igazi hatást, ha a love storyt nem happy enddel fejezi be. ĺgy aztán szegény Inmant, alig hogy kibontakozik Ada karjaiból, és magához tér az először átélt kéjből, a hatás kedvéért golyó általi halállal el is veszítjük. Mert ilyen a mozi. Amilyen Minghelláé.