Szemérmetlenül az igazat

Tíz évvel korábban ugyanis már azt pletykálták Moszkvában: Eisenstein, az excentrikus zseni, aki nagyban hozzájárult a film formanyelvének kialakításához, s akiből később a szovjet filmművészet egyik meghatározó alakja lett, a színtiszta barátságnál sokkal többet érez asszisztense, Grisa Alekszandrov iránt. Ez irányú bizonyítékkal azonban senki nem szolgált. A mélyen őrzött titokra az alatt a két év alatt derült fény, amit a rendező Mexikóban töltött.

Krisztusi korban járt, minden újra fogékony volt

Némafilmes korszakának négy alkotása (Sztrájk, Patyomkin páncélos, Október, Régi és új) az egész világon ismertté és elismertté tette. Ennek köszönhetően utazhatta be 1929-ben Nyugat-Európát, hogy a következő évben már Hollywoodba hívják. Ám hiába kapott forgatási szerződést, a terv meghiúsult. Egyrészt bohémsága és lustasága, másrészt a tengerentúlon is egyre élesedő szovjetellenesség miatt. Szerepet játszott az ügyben természetesen az is, hogy az amerikai filmcézárok gyorsan felismerték: Eisenstein mindenben előbbre tart, mint az amerikai filmipar. Vagyis: „Óvatosan az orosszal, nehogy már ő mutassa meg nekünk!” Tehát meghívják, majd elvágják minden lehetőségtől. S hogy az „elbocsátás” elegáns legyen, szemébe vágják: Pudovkinnal, Dovzsenkóval, Vertovval és másokkal egyetemben ő is a szovjet propagandát szolgálja. (Azt a vezetést, amely kegyetlenül elbánt volna vele, ha nem jelenik meg a színen Pera Ataseva.)

Eisenstein mégsem ment haza Amerikából. Mélyrehatóbb élményekre és új ingerekre készen 1931-ben Kaliforniából utazott a mexikói Guanajuatóba. Mexikó első perctől fogva az új otthont jelentette Eisenstein számára. Az ottani kommunista világ két vezéralakja, Frida Kahlo és Diego Rivera várta, de vele volt állandó munkatársa, Grigorij Alekszandr is (az asszisztens, akihez bensőséges szálak fűzték). Mexikó valósággal elkápráztatta, de főleg örökre megváltoztatta az extravagáns szovjet művészt. Krisztusi korban járt, minden újra fogékony volt. A helybeliek őskultúrájára és halálkultuszára ugyanúgy, mint erős szexualitásukra. Általuk ismerkedett meg Erósszal és Thanatosszal, a szerelem és a halál istenével.

Peter Greenaway, a jeles brit művészfilmes, a Prospero könyvei, a Párnakönyv, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője rendezője nem véletlenül tekinti példaképének a szovjet montázsiskola leghíresebb alakját. Akárcsak Eisenstein, ő is képekkel és vágással mesél, látványosan szerkeszti a rá jellemző festői vizuális orgiát. Legújabb opusában – Eisenstein Mexikóban – arról a tíz napról mesél, amely alapjaiban rázta meg (fel) Eisenstein világát és legintimebb magánéletét.

Erotikus film? Queer románc? Életrajzi esszé?

Erotikus film? Queer románc? Életrajzi esszé? Mindez külön-külön és mindez együtt. Greenaway filmje elsősorban arra a kapcsolatra, arra a „beismerő vallomásra” fókuszál, amelyet a nagy találkozás váltott ki a tíznapos felhőtlen boldogságot megélt, zsidó származású orosz zseniben. Eisenstein eredetileg azért utazott Mexikóba, hogy dokumentumfilmet forgasson az ottani forradalomról. Fel is használt több mint 400 ezer méter nyersanyagot, a Que Viva Méxiko! mégsem készült el. Eisensteint végül is hazarendelték. A leforgatott anyagot pedig Amerikába vitték, ahol több rövidfilm született belőle – a rendező közreműködése nélkül.

Greenaway filmjében Eisenstein nem magába forduló, sótlan értelmiségi, épp az ellenkezője. Szertelen, szókimondó, szellemes társalgó, született bohóc, ugyanakkor érzékeny, sebezhető ember, aki szexuális ébredését köszönheti Mexikónak. Ott történik meg vele először az, amire titokban régóta vágyott. Ehhez kellett Palomino Canedo, a vonzó megjelenésű vallástörténész, a mester helyi kalauza, segítője, barátja, majd elnyomott szexualitásának felszabadítója. Palomino komoly egyetemi tanár, férj és családapa, ám Eisensteinhez hasonlóan ő is fütyül a társadalmi elvárásokra, megítélésre. Neki se mondja meg senki, mit, hogyan és kivel. Azt minden helyzetben ő dönti el. Torzonborz hajú Szergejünket könynyűszerrel csalogatja be az ágyba, ahol aztán egy ünnepi vacsoráról elcsent olívaolaj segítségével megtörténik, amit Greenaway leplezetlen élvezettel tár fel. Az ártatlanság elvesztése ráadásul az otthoni forradalom évfordulóján történik.

Nem sokkal azután, hogy Mexikóból hazatért, milliók haltak meg a Szovjetunióban, ami Eisenstein művészetének is új irányt adott. Innentől kezdve másféle filmeket rendezett, mint korábban. Már nem azt csinálta, amire kérték. Többé nem szolgálta ki a szovjet propagandát. Ötvenedik életévében érte a halál. Érezve a közelgő infarktust, moszkvai lakása radiátorcsövét kopogtatva könyörög segítségért. Senki nem figyelt rá.

Az oroszok büszkék Eisensteinre, de...

„A filmművészet már rég halott – állítja Greenaway. – Megölte a tévé távirányítója. Korunk szentháromsága már nem az Atya, a Fiú és a Szentlélek, hanem a mobil, a számítógép és a kamera.” Az Eisenstein Mexikóban mindennek ellenére azt bizonyítja: a mozi még mindig él, és olykor mesterművet is teremt. S ezt a mesterművet Elmer Bäck (Eisenstein) és Luis Alberti (Palomino) fergeteges alakításával a putyini homofóbia miatt abban az országban nem vetíthetik, ahol Csajkovszkij, Gyagilev, Paradzsanov, Nurejev és még ki tudja, ki mindenki élte másképpen az életét, mint ahogy azt a többségi társadalom elvárta tőle.

A hivatalos indoklás természetesen nem így hangzik. „Az oroszok büszkék Eisensteinre – üzenték a vezető kultúrpolitikusok Greenawaynek. – De ne egy külföldi alkotótól hallják az igazat.” Kirill Szerebrennyikov 2013-ban Csajkovszkij életének utolsó szakaszát akarta filmre vinni. Azokat az éveket, amikor a nagy orosz zeneszerzőt már depressziók gyötörték vágyai elfojtása miatt. Az orosz kulturális minisztérium egyetlen rubellel sem támogatta a projektet. Ezek után azon sem csodálkozhatunk, hogy a koprodukcióban gondolkodó Greenaway kérését is elutasította.

A filmet már vetítik a szlovákiai artmozik.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"219904","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]