Szabadság és szerelem – kifulladásig

A hatvanas évek újhullámos francia munkái megrengették a világot. Elsöpörte a papa régi moziját, megújította a filmnyelvet, új, merész vágási technikákkal fűszerezte a nézők izgalmát. A svájci–francia Jean-Luc Godard filmremeke, a Kifulladásig, a világon mindenütt – nálunk is – elsöprő sikert ara­tott, főleg a fiatalok érezték a magukénak. Érthető, néhány évvel az ’56-os budapesti forradalom bukása után, még-még a bérházak ablakaiban égő gyertyák, mécsesek üzenték az évforduló gyászos napján: „Nem felejtünk!”

Mi fogott meg bennünket, akkori fiatalokat, egy piti tolvaj és szeretője tragikus ámokfutásában? Az újhullámos mozi varázsa, a lázadás féktelen, vad vágya, a rohanás a halálba. A fiatalok szabadság utáni vágya természetes, viszont a meggondolatlanságuk nem ritkán bajba sodorja őket, és másokat is. A Kifulladásig két hőse, Michel és Patricia nem forradalmat akar kirobbantani, csak szabadon száguldozni, szabadon élni, megtalálni a helyüket a társadalomban. Michel (Jean-Paul Belmondo) szeretné meglátogatni vidéken élő, beteg anyját. Elköt egy autót és mámorosan száguldozik: élvezi a szabadságát. Gyorshajtás miatt üldözőbe veszi egy motoros rendőr, hogy megszabaduljon tőle, de a férfi lelövi. Ezután párizsi barátnőjénél keres menedéket, de az amerikai Patricia (Jean Seberg) feladja. Menekülés közben őt is lelövik a rendőrök.

Valóság vagy filléres ponyva?

A nézők gyakran összetévesztik saját életük valóságát a filmek történetével. Pedig a mozinak semmi köze a valósághoz. A mozi eszköz. Hatáskeltő eszköz annak érdekében, hogy érdeklődést keltsen, formálja az emberek életfelfogását, ízlését, vagy gondolkodásra késztessen. Godard például olyan különleges vágásokat alkalmazott, hogy a nézők elhitték: amit látnak, az maga az élet. De Godard gyakran idézte az amerikai D. W. Griffith klasszikus mondását: „Egy jó filmhez elég egy nő és egy fegyver.” De ehhez Godardnak még kellett egy valóságos történet is. Egy újsághír: egy autótolvaj, egy újságírónak készülő amerikai barátnő és a rendőrgyilkosság. Ebből lett az időnként a László Kovács álnevet használó Michel Poiccard kisstílű bűnöző és Patricia, az amerikai barátnő, aki elárulja és végül Michel életével fizet a röpke szabadságért. A történet nem több egy krimire hajazó sovány ponyvaregénynél, ami felértékelődik a filmben: a szerelmi kapcsolat bonyolultsága, a helyzet drámaisága, a rohanás szédületes, a nézőket is magával ragadó szabadságérzete, a formanyelv üde frissessége, a rendező zsenialitása, ezek mind együtt kellettek ahhoz, örökérvényű remekmű legyen a Kifulladásig.

Dzsingisz Kohn és Hollywood lázadó angyala

Mozimágia: amikor a film valótlan vagy látszólagos valósága a háttérben beteljesül. Ungvári Tamás író, műfordító, kritikus, egyetemi tanár, az irodalomtudományok kandidátusa arról is híres volt, hogy mindenütt ott volt, ahol történik valami – legyen szó művészeti vagy társasági eseményről. Mindenütt elegánsan jelent meg, mindenkit szórakoztatott a humoros megjegyzésével, mindig sztorikat mesélt külföldi hírességekről, akiket ismert. Sokan gondolták, hogy biztosan kitalálja ezeket a szellemes históriákat. Miután személyesen ismertem, nyolcvankilenc évesen bekövetkezett halála után én írtam róla megemlékezést a Nők Lapjába és a Premier művészeti magazinba. Hivatalos Facebook-lapján találtam egy érdekes fotót, amelyhez a következő megjegyzést fűzte: „A fotón Psota Irén látható barátainkkal. A jobb szélső sarokban Geigerné látható, a belváros legjobb szabászának a felesége. Bal szélén a Budapestre látogató Romain Gary, a Royal Airforce egykori pilótája, angol és francia író, Los Angeles-i főkonzul, a Vilniusban született »Dzsingisz Kohn«, magát nevezte így. Aztán Jean Seberg, Hollywood angyala, a filmbeli Szent Johanna. Sebergről az amerikai titkos-szolgálatok azt terjesztették, hogy egy fekete aktivistával csalta meg férjét. A hírek hallatán Seberg elvetél, koraszülött csecsemőjét nyitott koporsóban temettette el, hogy a fehér bőrszínét mindenki lássa. Irén és Jean sokat fecsegett a Duna-partján, én többször is találkozhattam az Émile Ajar néven második Goncourt-díját is elnyerő Dzsingisz Kohnnal. E kis bejegyzés után minden angol klubból kigolyóznának. »You don’t drop names.« Neveket fitogtatni, azokkal dobálózni tilos. Nem úri dolog. Gyászomban most megtörtem a parancsot. Bonjour Tristesse! – hogy Jean filmjét idézzem. Szép volt Veletek, Irén, Jean, Romain.”

Hozzátenném Tamás történetéhez a magunkét is. Romain Gary 1966-ban járt Budapesten a feleségével. A híres íróról interjú készült a tévé Barangolás rovatának emlékkönyvébe, Lady L. és írója Budapesten címmel. Radó Gyula, a férjem rendezte. Erre való tekintettel jómagam is jelen lehettem, a háttérben. Később a férjem kisfilmet készített, a Lady L.-ről, Gary legismertebb, elsőként 1958-ban megjelent, magyarul is sok kiadásban elérhető regényéről.

Romain Gary litvániai zsidó családba született. Apja elhagyta őket, újra nősült, őt édesanyja nevelte és tizennégy éves korában Nizzába költöztek. Apja és új családja Auschwitzban vesztették életüket. Párizsban jogot tanult, majd pilótakiképzésben részesült, és a náci megszállás után pilótaként vett részt az észak-afrikai és európai bevetésekben. Hősies helytállásért számos kitüntetésben részesült, a Becsületrend parancsnoki fokozatával is kitüntették. Mindig nagy szerencséje volt a nőknél is. Háromszor nősült, második felesége az említett amerikai színésznő, Jean Seberg volt, házasságuk nyolc évig tartott.

Jean Seberg 1938-ban született, az iowai Marshalltownban, szülei Svédországból vándoroltak Amerikába. A szép fiatal lányra 17 évesen figyelt fel az osztrák–magyar Otto Preminger és több ezer színésznő közül őt kérte fel Szent Johanna szerepére.

A film mindenütt sikert aratott, kivéve Amerikát, ahol fanyalogva fogadták a filmkritikusok. A rendező kitartott mellette, újabb szerepet kínált neki a Françoise Sagan regényéből készített Jó reggelt, búbánat című filmjében. Amerikában ez sem tetszett, a franciák lecsaptak rá. Ettől kezdve élete java részét Franciaországban töltötte vagy ingázott Amerika és Európa között. Viharos életet élt. Négy házasság (ebből egy érvénytelen), aktivistája lett a Fekete Párducok afroamerikai polgárjogi mozgalmának. Emiatt ráállt az FBI, állandó megfigyelés alatt tartották, zaklatták a titkos ügynökök. Nehezen viselte el a megpróbáltatásokat. 1970-ben, terhessége 7. hónapjában annyi altatót vett be, hogy elvetélt. Ezt követően szétment a házasságuk is Romain Garyval. Halva született gyermeke évfordulóján újra megpróbálkozott az öngyilkossággal, de túlélte. 1979-ben holtan találták egy autóban annyi alkohollal és kábítószerrel a vérében, ami kizárta az öngyilkosságot. Ugyanis olyan állapotban nem vezethetett autót. Soha nem derült ki, hogy mi történt vele: megölték, vagy öngyilkos lett? Élt negyvenegy évet, harmincnál több filmben játszott, most ott ragyog a mozitörténet legszomorúbb csillagai között.

Volt feleségéhez hasonlóan Romain Gary is önpusztító életet élt. Gyakran emlegette, hogy már gyerekként megkísértette az öngyilkosság gondolata. Korán elhatározta, hogy nem fog korán megöregedni. 1980. december 2-án, hatvanhat évesen golyót röpített a fejébe. Búcsúlevelében azt írta, hogy ezzel a tettével végre tökéletesen kifejezhette magát. Egy évvel Seberg halála után követte elvált feleségét a halálba.

Szabadság, szerelem, halál

Amikor először belekezdtem a Kifulladásig-sztori megírásába, érkezett a gyászhír: 91 éves korában, 2022. szeptember 13-án elhunyt Jean-Luc Godard, a francia újhullámos mozi keresztapja, a Kifulladásig rendezője. Szerettei körében érte a halál, a svájci Vaud kanton Rolle városkájában. Első nagyjátékfilmje, a Kifulladásig 1959-ben robbant be a mozikba és a filmművészetbe. Ezután sorra születtek azok a filmjei, amelyek örökre beíródta a filmtörténetbe: az Éli az életét, a Bolond Pierrot, az Alphaville – Lemmy Caution különös kalandja és a Week-end.

Godard eredetileg nem filmesnek készült, etnológia szakra járt a párizsi Sorbonne-on, de eljárt a diáknegyed filmklubjába, ahol megismerkedett François Truffaut rendezővel és a cinéma vérité elméletét megfogalmazó Jean Rouch filmes antropológussal. Kezdetben filmkritikákat írt, valójában a filmkészítés vonzotta, de a mozi költséges szakma, s hogy pénzt szerezzen, egy svájci gátépítésen dolgozott. Miután a Kifulladásig sikert aratott a berlini filmfesztiválon és Godard elnyerte a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve díjat, minden akadály elhárult az útjából.

Az újhullámos Godard nem riadt vissza az újításoktól. Merészen kísérletezett: felrúgta a kötelező sorrendet is, hogy egy film akkor jó, ha van eleje, közepe és vége. Erre az volt a válasza, hogy persze, de nem feltétlen ebben a sorrendben. Ennél is messzebb ment el a Week-endben: ebben a fekete komédiában a szereplők fütyülnek minden elvárásra, lepereg róluk a civilizáció máza, totális anarchiába süllyesztik a társadalmat. Szabadság, szerelem?  Ezek csak szavak. A vége csőd: nihil és halál. Egy súlyos motorbaleset után visszatért a hagyományosabb filmekhez, bár egyik utolsó munkája, a Godard: Búcsú a nyelvtől minden, csak nem szokványos alkotás. Néhány évvel a halála előtt azt nyilatkozta Truffaut filmjeiről: „Nem rosszabbak más filmeknél. De nem azok, amikről álmodtunk…”

Meghalt a király, éljen a mozi!

Azon gondolkozom, bemutatták-e a nálunk a Jean Sebergről szóló legutóbbi játékfilmet, amikor olvasom a 2024 első napjaiban megjelent újsághírt, miszerint újabb dokumentumfilm forog róla róla, amelyet egy Caroline Baum nevű, Párizsban élő, Iowából elszármazott fiatal művész készít. 2021 végén egyébként műsorra tűzték a magyarországi mozikban a Benedict Andrews ausztrál rendező Jean Seberg minden rezdülése című filmjét, amely több nemzetközi filmfesztiválon is szerepelt.

Életrajzi film, a Kifulladásig Patriciáját alakító Jean Sebergről, aki nyílt házasságban élt férjével, Romain Garyvel Párizsban, aztán visszatér Hollywoodba, egyengetni ottani karrierjét. Szeretettel búcsúznak egymástól. A repülőgép első osztályán szemtanúja lesz, hogy a Fekete Párducok hírhedt aktivistája jelenetet rendez: követeli, hogy oda ülhessen, ahová akar. Kijelenti, hogy úgy kellene bánni vele, mint „királyi családtaggal”. Seberg vonzónak tartja a férfit, aki Hakim Jamalként mutatkozik be. Megérkeznek Amerikába, Seberg észreveszi, hogy a repülőtéren fekete aktivisták kisebb csoportja tiltakozik a színes bőrűek bánásmódja ellen. Seberg csatlakozik hozzájuk és szolidaritásból felemeli az öklét, a „fekete erő” tisztelgésével. Ezt a jelenetet lefényképezik az FBI beépített ügynökei, és innentől kezdve állandó megfigyelés alatt tartják. Lehallgatják a telefonjait, követik minden lépését.

Jean Seberget az Alkonyat-filmekben feltűnt amerikai színésznő, Kristen Stewart alakítja, briliánsan. Hogy mennyire sikerült visszaadnia Seberg rezdüléseit, azt majd az idő dönti el, kivált a közönség, azok, akik ismerik a Kifulladásig című mozit. Hány bőrt lehet lehúzni egy remekműről? Ahogy Godard mondaná: „Sokat”! Ő aztán igazán értett hozzá, hogy egy újsághírből örök érvényű filmet alkosson. Az újhullámos rendező-király – lassan másfél éve –meghalt. De él még a mozi.