SOROZATDARÁLÓ: Egy ijesztő öregasszony

Egy jól összevágott előzetes azonban még nem a világ, de a franciáknak amúgy is szép horrorfilmes hagyományai vannak, ráadásul extrémitásban jellemzően sokkal tovább mennek a hollywoodi zsánertársaiknál, elég ha csak a Nyers explicit kannibalizmusára vagy a Mártírok már-már nézhetetlenül erőszakos szcénáira gondolunk. Samuel Bodin sorozata egy boszorkány történetét mondja el, de hatásmechanizmusában leginkább a James Wan-féle (Démonok között, Annabelle stb.) kísértetházas vonalat képviseli, vagyis sokkal fontosabb számára egy-egy hatásos ijesztgetés és extrém kép, mint a jól felépített feszültség. Bodin ráadásul nagyon ügyes utánzó: a Marianne első részében jó néhányszor hozza ránk a frászt, mesteréhez hasonlóan csodálatosan ért ahhoz, hogyan építsen fel egy működő jump scare-t.

Csakhogy a Marianne játékideje nem kilencven perc, hanem ennek többszöröse, és ilyen időtartamban ennyi ijesztgetés – ráadásul rengeteg a visszatérő kép – gyorsan fárasztóvá tud válni. Ritkán fordul elő velem, hogy egy sorozat az elején nagyon berántson, majd azt érezzem, hogy részről részre gyengébb, amit látok, de Bodin alkotása ezt váltotta ki belőlem. Nemcsak az ijesztgetésekre untam rá hamar, hanem arra is, hogy az alkotók a történetmesélésben is ugyanazokat a köröket futják, a Marianne viszonylag hamar az önismétlés csapdájába esik. Jön a boszorkány, és trükkös módon lesújt valakire a főhős horror-írónő környezetében, kicsit küzdenek, majd jön a következő áldozat, és így tovább. Másfél órára ennyi ötlet elég, de egy nyolcrészes sorozatra aligha.
 

A Marianne-nek azonban így is bőven akadnak értékei. A helyszínként szolgáló, kissé kihalt, őszi tengerparti kisváros hihetetlenül borús hangulatú, a jelenetek időnként üdítően perverzek és a megszállt öregasszonyt alakító Mireille Herbstmeyer valóban annyira félelmetes, hogy ha szembe jönne az utcán, úgy is piszkosul megijednék tőle, hogy jól tudom, valójában csak egy színész. Bodin kísérletező kedvű mesélő, ami nem sül el mindig jól. Időnként túl pofátlanul nyúl le más horrorokból/thrillerekből (a Hetedik legijesztőbb jelenetének lekoppintása azért már sok volt egy kicsit), néha meg ügyesen, és a hangulatokkal is bátran mer játszadozni. Egy extrém erőszakos jelenetet nála simán követhet egy kamaszkori nosztalgiázós/álmodozós szcéna, és nála jól megférnek a komikus karakterek a vérözönben.

A Marianne leginkább egy jókora ötletbörzének érződik, amibe az alkotók mindent beledobáltak, ami tetszett nekik az elmúlt 30 év filmterméséből, és ugyan látszik, hogy tehetséges emberek készítették, érződik az is, hogy ezt azért még finomítgatni kellett volna. Ha nagyon nem találsz néznivalót Halloween idejére, a Marianne megadja a kellő rettegésadagot, de sajnos nem megy mélyre, pedig nagyon szeretne.