Sokszínű szemfényvesztés

ll

Egy alaposan kitervelt, nagy rablást követhetünk nyomon a Netflix Kaleidoszkóp című sorozatában, de rajtunk áll, milyen sorrendben nézzük meg a nyolc részt, mert az alkotók szerint a sztori minden variációban működik. Csak egy tanácsuk van: a finálét hagyjuk utoljára. Vagyis mindenki más-más élményt kap.

Nem számokkal, hanem színekkel jelölik a részeket, és összesen 5040 lehetséges sorrend állítható fel a hét maradék epizódból. Ha pedig megszegjük az egyetlen szabályt, és belekeverjük az interaktív buliba a „fehér” finálét is, 40 320 módon nézhetjük végig a történetet.

A formabontó sorozat agytrösztje Eric Garcia forgatókönyvíró és producer, négy különböző rendező jegyzi a nyolc részt. Megvannak a heist-movie műfajból ismert fordulatok, bűnözőtípusok, háttértörténetek – tulajdonképpen egy kliségyűjteményt látunk, úgyhogy érdemes volt beletenni ezt a hatalmas csavart. De vajon tényleg működik-e a kaleidoszkóp? Tényleg teljesen mindegy, mit mikor tudunk meg a történet során, megismerjük-e időben a szereplők motivációit és előéletét?

Nos, nem igazán. Ezt a mondatot 15 órányi kísérletezés után merem leírni, merthogy több verziót is kipróbáltam, egy-egy hetes kihagyással. Végül már Stephen Kingre is hallgattam, aki időrendi sorrendben javasolja megnézni a részeket, vagyis nem a fehér az utolsó, hanem a pink, amely hat hónappal a rablás után játszódik. Egyébként a Netflix sem hagyta teljesen magára a tanácstalan nézőt, több alternatívát javasol – van köztük „mint egy Tarantino-film”, „a szivárvány színei”, „mint egy hagyományos krimi”...

Maga a cselekmény az alkotók szerint lehetővé teszi, hogy összevissza ugráljunk az időben, mert elvileg nem sokat számít, mikor következnek az egyes események. A rablást kitervelő idősödő szaki (őt a Breaking Badből ismert Giancarlo Esposito alakítja meglehetősen rutinosan) tizenhét évet tölt börtönben a társa miatt, aki annak idején alaposan cserben hagyta, és tönkretette az életét. Bosszúra készül, ki akarja rámolni az illető mostani cégének szigorúan őrzött, szuperbiztonságos széfjét, hétmilliárd dollár értékű kötvényt készül elemelni. Nem a pénz érdekli, hanem az elégtétel.

Ehhez kell egy csapat, a maguk területén vérprofi bűnözőkből, akiket viszont csak a pénz érdekel. Egy boszorkányos ügyességű, vagány vegyésznő, egy autószakértő, egy kasszafúró, egy ügyes hekker, egy fegyverbeszerző, egy beépített tégla… Az előkészületeket folyamatos marakodás, szerelmi és szakmai féltékenykedések, családi szálak fonják át, és a végén persze semmi sem a terv szerint sül el.

A random módra megkevert sorrend miatt azonban fontos információk odázódnak el, illetve érkeznek túl hamar, a semmiből. Nem tudjuk, melyik mozzanatnak van jelentősége és melyiknek nincs, ki mit miért csinál és mond, szimpatizáljunk-e az illető szereplővel, vagy sem, illetve ki kinek mivel tartozik.

Az internetet ellepték a különböző influencerek által ajánlott tuti sorrendek, és a Netflix is ad pár tippet a tanácstalanoknak. A Tarantino-féle időkezelés még csak-csak rendben van (a sorrend: kék, zöld, sárga, narancs, lila, pink, fehér, piros), a hagyományos bűnügyi történet is, de például a szivárványos módszer (piros, narancs, sárga, zöld, kék, lila, rózsaszín, fehér) eléggé kusza eredményt hoz.

A nyolc részt négy kipróbált rendező jegyzi, két-két epizódra kérték fel őket. Eric Garcia nagyon ügyelt arra, hogy minden egyes rész külön is érthető legyen, így viszont a karakterek meglehetősen laposak, kényszerűen lebutítottak lettek, legtöbbször csak a színészi játék menti meg őket. Paz Vega például remekel a fegyverszakértő sztárügyvédnő szerepében, vagy ott van Tati Gabrielle (Hannah), Rosaline Elbay (Judy) és a nagypofájú macsót játszó Jai Courtney.

Az időrendi sorrendnek is van egy buktatója: túl hosszúnak tűnhet a nyolcszor negyvenöt perc, a néző rádöbbenhet, hogy ezt a történetet egy egész estés filmben is bőven el lehetetett volna mesélni. Ráadásul egy-két logikátlanság is kellemetlenül kidomborodik.

Szerintem nem történt forradalom a sorozatnézésben, hiába akarták kihasználni az alkotók a streaming nyújtotta szabad választás lehetőségét. A Kaleidoszkóp legfeljebb egy érdekes kísérlet lett, és maga az ötlet elmesélve sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint a végeredmény, amit kihoztak belőle. Dicséretet érdemel viszont a színekkel való játék – az egyes részek képi világába gyakran beépítik az adott színt, finoman és fantáziadúsan, nem tolakodó harsánysággal.

Ha úgy gondolják, szánjanak rá három és fél órát, vagy amennyi az idejükbe belefér. Mert szerintem eléggé erős a kísértés, hogy egy másik sorrenddel jobb sorozatot próbáljunk csinálni ebből az anyagból...

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!