Sok varázslás, kevés humánum

A szuperprodukció forgatókönyvírója a fő cselekményszálon igyekezett végighaladni, különös tekintettel a látványos és izgalmas epizódokra. Ezen igyekezet miatt kimaradt néhány mellékesnek tűnő, ám lényeges apróság, továbbá számos következetlenség, elvarratlan szál maradt a filmben. Nem derül ki, hogy Voldemort miért éppen Ginnyt szemeli ki furfangos napló-akciójának eszközéül. A gonosz óriáskígyó eegyel kevesebb áldozatot mereszt kővé, mint a könyvben tette, és ezt a mulasztást bizony a legkisebb nézők is észreveszik. Feltűnő továbbá, hogy Draco Malfoy és két hű társa, azaz a negatív gyerekszereplők minden tanítási órán ott ülnek és provokatívan grimaszolnak, pedig tudjuk, hogy másodikban csupán a bájital-tanon találkozott a két esküdt ellenség. Fred és George viszont a filmben alig léteznek, a könyvhöz képest keveset csintalankodnak.

A kötekedőbb kritikus olyasmiket is kérdezhetne, vajon miért kellett Harrynek kis híján kiesnie a repülő autóból, miért csimpaszkodott percekig a nyitott ajtón, ha nem a hatásvadászat céljából. Apropó: hatásvadászat. A filmesek nem használták ki azt a tálcán kínálkozó önironizálási lehetőséget sem, hogy a piperkőc Lockhart professzor jelenlétének súlyosbításával az önsztárolást és a népszerűség-hajhászást röhögtessék ki velünk. A történet második része főleg ezek miatt az apró lélektani, illetve tanító-nevelő jellegű apróságok miatt élvezetes olvasmány. A film elejéről hiányzik a szegényesen, ám nagy szeretetben élő Weasley család életének bemutatása is, márpedig a történet során itt pillanthatunk bele először egy varázslócsalád mindennapjaiba. A tempó azonban kíméletlen, alighogy kiszabadítják Harryt mugli rokonai fogságából, már kezdődik is a tanév.

A mellékszereplők itt teljesen mellékesek, minden a három jó barát körül bonyolódik, akik szinte az összes filmkockán szerepelnek. Nagy kár például a Kimúlás Napi szellempartiért, nem kellett volna kihagyni, a zseniális John Cleese, azaz Félig Fej Nélküli Nick több teret érdemelt volna a rendezőtől.

Chris Columbusnak most is sietős volt a dolga, ám néhány jelenetet azért újraforgathatott volna. A három gyerekszereplő ugyanis rendkívül közepesen teljesít. Daniel Radcliffe-nek az elején betanították a jellegzetes Harry Potter-es nézést, azóta mindenre „okosan csodálkozva” tekint. A Ront alakító Rupert Grint főleg felsőajak-felhúzásban van otthon, ám neki legalább a tiltott rengetegben rettegve van néhány emlékezetes pillanata. Hermione, azaz Emma Watson az esetek többségében csupán aranyosan mosolyog, meg sem közelíti a régi cseh mesefilmek élettel teli gyerekszereplőit. A felnőttek viszont szinte valamennyien nagyot alakítanak. Telitalálat volt Kenneth Brannagh-re bízni Lockhart megformálását. A hírek szerint eredetileg Hugh Grant volt kiszemelve e célra, ám a rendező attól félt, az ügyeletes szépfiút felismerik a gyerekek. Tény, hogy az 5–15 éves korosztály nem sűrűn néz Shakespeare-feldolgozásokat, így a hatás tökéletes. Ugyanezen megfontolásból választották az októberben elhunyt Richard Harris helyére azt a Michael Gambont, akit egy Greenaway-filmben ismert meg a világ. A harmadik résztől kezdve ő az új Dumbledore.

Roxfort igazgatója a könyv második részében fontos háttérfigura, ám a filmben ez csak a vége felé, Hagrid kunyhójában derül ki. A láthatatlanná tévő köpönyeggel egyébként jobban eljátszhattak volna a filmesek, minden gyerek álma egy ilyen holmi, és Harry is többet bolyongott benne a folyosókon, mint az a filmből „látszik”. A befejezés teljességgel hollywoodi: a húszméteres baziliszkuszt félre lehet vezetni egy eldobott kavicscsal, a nagyterembe belépő Hagridot pedig megéljenzik a gyerekek.

Ez után a sok szurkapiszka után jegyezzük meg, hogy egy több száz oldalas meseregényt lehetetlen egy az egyben vászonra vinni, a könyv szerencsére még mindig jobb, mint a film. A Harry Potter és a Titkok Kamrája ezért inkább a mozisorozat előző darabjával mérhető össze. Ebből a versenyből viszont egyértelműen győztesen kerül ki. Egy év alatt látványosan fejlődött a digitális technika, jobbak a trükkök és a látványelemek, emellett finomabb megoldásokra is lehetőség nyílik. (A kviddics-mérkőzés ennek ellenére a Csillagok Háborúja csatajeleneteihez kezd hasonlítani, és mi lesz még a negyedik részben, amikor egy világbajnoki döntőt láthatunk!) A film logikája az előző részhez képest kevésbé gubancos, az is megérti, aki esetleg nem olvasta a könyvet. Ha az alkotók legközelebb kevesebb hókuszpókuszt és több humánumot visznek be a forgatókönyvbe, akár komoly mozimítoszt is teremthetnek.