Sok bábáskodó között elveszik a magyaroktatás

December 11-12-én nagyszabású tantárgyi összejövetel zajlott Dunaszerdahelyen „Magyar nyelv és irodalom tantárgyi konferencia” címmel, melyen magyaroktatásunk minden szintjét érintő kérdések kerültek napirendre.

Talán tényleg történelmi esemény tanúi voltunk, ahogy Fodor Attila mondta bevezető beszédében, amennyiben első alkalommal történt, hogy egy tantárgy szakmai koordinálása végett összefogott három intézmény, a Comenius Pedagógia Intézet (CPI), az Országos Pedagógiai Intézet (SPU) és az Oktatási Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya.

Kiegyensúlyozott körülmények között az iskolákat szakmai háttérintézmények szolgálják ki, de mondjuk meg nyíltan, bő egy évtized sem volt elég ahhoz, hogy akár a Nemzetiségi Főosztály (mint az Oktatási Minisztérium magyartanítási ügyekben legilletékesebb hivatala), akár az SPU a szó igazi értelmében pedagógiai szolgáltatóvá váljék. Bizonyára Komáromban is úgy vették észre, a sok bábáskodó között elveszik a magyaroktatás – nyilvánvalóan ez az oka, hogy az SZMPSZ létrehozta a szlovákiai magyar oktatás teljes spektrumát lefedni próbáló Pedagógiai Intézetet. Nos, ebben az értelemben tényleg korszakos jelentőségű lehet a mostani konferencia, ha ugyanis most sem értik meg a megnevezett intézmények (plusz a Módszertani Központok magyar felelősei), hogy vagy elkezdik betölteni kisegítő szolgáltató háttérintézményi funkciójukat, vagy...

A szolgáltató funkció be nem töltése a konferencia során legalább három ponton konkrétan is megfogalmazódott. Előbb akkor, amikor a középiskolák szekciójában kiderült, Csicsay Károly írásbeli érettségi vizsgára tett reformjavaslatát (olvasható volt a Katedrában 2002 májusában) az „illetékesek” nem egyszerűen elutasították, hanem ráadásul önkényesen eldöntötték, visszatérünk a régi rendhez, és a központilag megadott négy írásbeli témát az írásbeli napján egy pecsétes borítékból kell majd megismernünk. Szolgáltató intézményekben elképzelhetetlen lenne szakmai vitára való bocsátás nélkül, ráadásul a szakma részéről elutasított javaslatot rendeletben kiadni. A hivatalok szolgáltató jellege manapság annyira kézenfekvő, hogy a felső tagozatosok raportőri jelentésébe be is került az elvárás, hogy a pedagógusok a háttérintézményektől tollbamondás-gyűjteményt, drámapedagógiai kiadványokat és egyéb korszerű módszertani segédeszközöket várnak. A harmadik példa a (számomra különösen fontos) Szép magyar beszéd versenye, amelynek szakmai korszerűsítése a – jelenlévő pedagógusok megelégedésére – Dr. Misad Katalin vezetésével megtörtént, mégis úgy tűnik, a verseny gyakorlati lebonyolításának nincs „illetékese”, és félő, semmi nem fog változni az egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező versenyünk rangjához méltatlan szervezésen.

Az elmúlt hat-hét év szakmai találkozói alapján azt gondolom, az anyanyelvi oktatás napszámosai az összes tantárgy közül a legaktívabbak szakmájuk korszerűsítésében. Egy ideje érezhető volt, hogy több-kevesebb rendszerességgel összehívott szakmai találkozóink (sokan emlékeznek Dulovics Viola, a pozsonyi Módszertani Központ munkatársának áldozatos munkájára) már nem kielégítőek. A továbblépéshez viszont intézményi háttérre van szükségünk, mert szellemi támogatás és anyagi motiváció nélkül a pedagógusok lelkesedése tartósan fönn nem tartható. A két nap alatt számtalanszor megfogalmazódott, hogy a szakmának nem törvényi hivatkozások bürokratikus számhalmazaira van szüksége, hanem arra, hogy a pedagógusok igényeit folyamatosan kielégítsék, szakmailag folyamatosan fejlesszék és megerősítsék őket. Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar szakosoknak mint az anyanyelvi oktatás és kultúra közvetítőinek kulcsszerepük van oktatásunkban. Ez azonban csak részben magyarázza, miért éppen ez a tantárgy jár élen a pedagógiai újítások terén. Jellemző módon azonban, s címével kissé ellentétben, a konferencia tulajdonképpen továbbképzésként is működött, például új fogalmakkal ismerkedtünk (raportőr, 1–13. osztály, vizsgabiztos, extranet stb.), illetve szakmai műhelymunka folyt többek között a hazai tankönyvírás igényéről, a pedagógus nagyobb tantervi mozgásteréről, annak az igényéről, hogy az egyetemek részt vállalhatnának a pedagógus-továbbképzésben és így tovább. (Egyébként éppen dr. Sándor Anna és dr. Dusik Anikó nyitrai, illetve pozsonyi tanszékvezetők személyes jelenléte tette lehetővé, hogy a konferencia a magyaroktatás teljes, egyetemig terjedő spektrumát áttekinthette.) Időnként viszont az volt az érzésem, indokolatlanul túlzó elvárásokat támasztunk saját magunkkal szemben. Nem baj persze, ha lehetséges célként fogalmazzuk meg például a diákjainkkal való on-line kommunikációt, ám nem szabad minden igényt elfogadnunk, amely irányunkba innen-onnan megfogalmazódik. Akármennyire nyomul-kényszerít is minket a technikai kultúra, nekünk mégiscsak hús-vér gyerekeket, fiatalokat kell tanítanunk, mégpedig nem gépek által, hanem lélekkel.

A sokszínű és tartalmas (noha helyenként szervezetlen) konferencia nagyszámú érdeklődő pedagógusa bizonyítja, a frissen alakult CPI mint lehetséges háttérintézmény egyelőre élvezi a magyar szakosok támogatását. Amilyen szellemiséggel (előremutató, pozitív, innovatív célú) és formában (plenáris és szekcióülések, záróajánlások) ezen a konferencián Csík Zoltán és munkatársai (Gubík Mária, Mezei Adél, Takács Erika, Vančo Ildikó, Hajtman Béla, Pénzes István) megjelenítették legkonkrétabb oktatási gondjainkat-feladatainkat, annak alapján azt kell mondani, ennek a mostani konferenciának a Comenius Pedagógiai Intézet volt a legmarkánsabb szakmai segítője. A konferenciáról mindenki – a CPI munkatársai, oktatáspolitikusok, pedagógusok – hatalmas mennyiségű jegyzetet, több hétre való feladatot vitt haza. De ha a följegyzések dossziéba kötve megsárgulnak, semmi értelme nem volt az egésznek.