Romeo és Júlia, Will és Viola

A szóban forgó életrajz Stephen Greenblatt Will in the World: How Shakespeare became Shakespeare című remekműve (magyar fordításban: Géniusz földi pályán. Shakespeare módszere). E könyv Köszönetnyilvánításából megtudhatunk egy igen érdekes keletkezéstörténeti mozzanatot: „Jelen kötet ötlete évekkel ezelőtt merült fel egy beszélgetésben, amit Marc Normannal folytattam. Ő éppen akkoriban kezdett írni forgatókönyvet Shakespeare életéről, amely a későbbi híres film, a Szerelmes Shakespeare alapja lett.“ Vagyis a Will in the World és a Shakespeare in Love egy tőről fakad. Az ötlet pedig mondhatni nem volt rossz, hiszen a „tudományos“ sikerkönyv mellett egy hét Oscar-díjat kapó produkciót eredményezett.

Miben is áll ez a koncepció? Géher prof megfogalmazásában: „Annak idején Jan Kott magyarul is kiadott könyve: a Kortársunk Shakespeare keltett nálunk szenzációt azzal, hogy Shakespeare gondolatait a mi elménkben tükröztette. Harmincöt év múltán a Géniusz földi pályán más úton kalauzolja az olvasót: minket avat Shakespeare kortársaivá.“ Így igaz; s hosszan lehetne méltatni ennek a módszernek a hozadékait, számunkra most azonban csak egyetlen vonása említendő. Greenblatt ugyanis oly módon építi fel a Shakespeare-portrét, hogy a korabeli dokumentumok játékba hozása mellett a „géniusz“ műveiből indul ki (nem pedig fordítva). Ugyanígy jár el a Szerelmes Shakespeare című film is, melynek sztorija a Romeo és Júlia keletkezését beszéli el, de úgy, ahogy annak dramaturgiája a szerzővel -tegyük fel - megtörténhetett. A tény és a fikció tehát olyan szerencsésen keveredik össze Normann és Stoppard szenzációs forgatókönyvében, hogy ez minden idők leghíresebb szerelmi történetét egyben a szerző látens életeseményeként tudja közelbe hozni. Azaz Shakespeare (Joseph Fiennes) nem csak írja, alakítja, játssza Romeo szerepét, hanem szinte egy vele; ahogyan Lady Viola (Gwyneth Paltrow) is összeolvad Júliával. (Ez a dinamika persze sokkal izgalmasabb, hiszen kontaminációk és szétválások sorozata jellemzi, melynek eredményeképpen Willből Shakespeare lesz, de ebbe most nem mennék bele, jó szakdolgozattéma.)

Greenblatt monográfiája - ami egyébként „tudományos kalandregénynek“ is felfogható - természetesen több helyen is kitér a mester szerelmi életére. Ennél azonban szempontunkból fontosabb, hogy mit mond az életmű rétegzettségéről. (Hosszabban idézem.) „Azok az összkiadások, amelyek Shakespeare drámáit műfajok szerint különítik el - először jönnek szép sorban a komédiák, azután katonásan a királydrámák, majd a tragédiák, végül pedig a regényes színművek -, hamisan állítják be, hogy valójában hogyan alkotott. Ugyanilyen megtévesztő, ha a műveket a szerző lelki fejlődésének vélhető menete szerint rendezik el: az ifjonti könnyedségtől a hatalom kérdésének komoly vizsgálatán és a halandóság feletti mélabús töprengésen át az aggkor derűsen letisztult bölcsességéig. Mert itt olyan szerzőről van szó, akinek az asztalán (és képzeletében) ugyanabban a pillanatban fér meg a Szentivánéji álom és a Romeo és Júlia, és aki úgy gondolta, hogy az egyik boldog nevetését minden további nélkül át lehet fordítani a másik könnyeibe.“ (225. old.)

Az irodalomtudós itt minden bizonnyal telibe talál, s ezt az érzésünket maximálisan felerősíti John Madden (rendező) filmje is. Evidens lenne ennek alátámasztásául a művégére utalni, a búcsújelenetre, melyben szintén két darab összeér (a Romeo és Júlia a Vízkereszttel). Mégsem erre terelném a figyelmet, hanem a film nyitóképeire. A narráció alatt a Rózsa Színházat látjuk, majd a hitelezői által megkínzott Philip Henslow-t (Geoffrey Rush), aki kénytelen-kelletlen alkut köt a Romeo és Etelka, a kalóz lánya című (!) készülő mű színpadra állításáról, s ezzel megmenekül az adósok börtönétől. Ezután egy rövid párhuzamos montázs következik: Henslow rohan a kéziratért, miközben - plusz a főcím alatt - Shakespeare-t figyelhetjük munka közben. A mesternek nem megy az írás, a kéziratlapot összegyűri és eldobja. A papírgalacsin egy koponya mellett landol… A második selejt egy ládába hullik… Majd a szerző egy almába szúrja a tollát… Henslow megérkezik, s természetesen a kéziratról faggatja a drámaírót, aki a „hol a darab?“ kérdésre azt feleli, hogy „jó helyen, bezárva itt“, s a fejére a mutat. Ez a jelenet egyrészt felvillantja a film alapproblémáját (tényleges „múzsa“ nélkül nem készülhet hiteles szerelmi történet), másrészt viszont remekül illusztrálja Greenblatt fenti észrevételét (mi minden kavaroghat abban a fejben?), s persze vizuálisan - a tárgyakon keresztül - több Shakespeare-darabra is utal (a koponya pl. a Hamletre). Ez a finom szerkesztés mindvégig jellemzője marad a Szerelmes Shakespeare-nek, ezért a mű bizony filológusoknak is bátran ajánlható.

Persze mindezt nem kell azért annyira komolyan venni, hiszen a film hemzseg a vígjátéki elemektől és a történeti poénoktól. (Az utóbbiak közül a fiatal Webster két „vérgőzös“ beszólása a kedvencem, de ezt most hagyjuk.) Emellett a DVD-kiadvány is tartalmas szórakozást ígér, hiszen az extrák segítségével nyomon követhetjük a produkció születését. A werk-filmben igen sokan szóhoz jutnak, a főbb színészektől kezdve az alkotókon keresztül a kiváló jelmeztervező Sandy Powellig. Tényleg pompás. Valaki azonban hiányzik innen. Pláne azért feltűnő ez, mert a sztori kapcsán megkérdeznek egy Shakespeare-kutatót is… De nem azt, akire gondolnánk! A fenti háttér fényében azonban még evidensebb, hogy Stephen Greenblattnek ott volna a helye az extrák között. A Szerelmes Shakespeare koncepciója ugyanis éppen az ő könyve felől kapta a lehető legnagyobb elméleti támogatottságot. Márpedig ha egy romantikus filmvígjáték és egy irodalomtudományi iskola kiindulópontja találkozni tud, akkor ez mindennél jobban szemlélteti, hogy a témán túl is „van valami a levegőben“. Valami, amit az új historizmussal és Greenblattel szólva úgy lehetne megfogalmazni, hogy „milyen félelmetesen közel vannak hozzánk azok, akiket messziről nézünk“. S ezzel valószínűleg maga Shakespeare is egyetértene… De ne menjünk ennyire „messzire“; maradjunk csak annyiban, hogy a Géniusz földi pályán és a Szerelmes Shakespeare egymás „extráinak“ tekinthetők. Így nem pusztán „közelebbi“ lesz a kép, de élesebb is. (H. Nagy Péter)