Romantika és reneszánsz között

Szergej Prokofjev kongeniális zenét írt a reneszánsz karakterű történetvezetéshez, s ügyelt arra is, hogy a sztorit ne elsősorban szerelmi történetként, hanem a társadalmi konfliktusok agressziójaként mutassa be – a boldogság gyermeki világa ellen szőtt felnőtt összeesküvésként.

A sztálini terror időszakának fenyegető légkörében keletkezett alkotás szimbolikus többletjelentéseit azonban Natália Horečná nem erőltette a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház közönségére: a koreográfus-rendező sokkal inkább a jelen irányába tájékozódott. Horečná nem igazán bízott a prokofjevi szerkezetben, kissé átszabta a zenét, s időnként megszólaltatta a szereplőket: olykor csak egy-egy expresszív sikoly, hörgés, kiáltás, máskor egy-két angol mondat erejéig. A kriptajelenetből a zenét teljesen kiiktatta, pusztán a színészi gesztusokra és a fájdalom felszakadó hangjaira bízta a hatást. Nem volt túl szerencsés megoldás: a teátrális giccsbe hajló „színészkedés” ellenkező módon sült el, a gyilkosságok és őrjöngések fájdalmas dinamikája kis híján komikumba csapott át. Prokofjev zenéje többet mond: talán a műfaj alaphangjaira lett volna érdemesebb odafigyelni, mint az efféle műfajidegen effektusok sikerében bízni. A kaján néző inkább csak kacag akkor is, amikor például az álarcosbálon Júlia hangosan azt mondja Rómeónak: „kiss me!”. Nos, ezt a zene is elmondja, és érzékeltetni sem nehéz.

Natália Horečná rendezői ötletei szájbarágósak ugyan, de amit koreográfusként művel, az maga a csoda. Elképesztő, helyenként szinte akrobatikus, máskor kifinomultan klasszikus táncszínházat teremt, pontosan tisztában van egy-egy jelenet belső dinamikájával, frappáns felépíthetőségével. És azzal is, hogy a helyzetek, az észleletek ismétlődnek, az érzékenységek konfliktusa elkerülhetetlen. Kivált jól sikerültek az utcai harcokat bemutató jelenetek, s nemegyszer a párhuzamos történetmesélés vagy a különféle érzelmi állapotok csoportos bemutatása is érvényesnek hatott: a színház a színházban metapoetikus funkciója is működött, és a humoros ellenpontozás technikája is alapvetően sikeresnek bizonyult. A színpadképek megfelelő arányban érzékeltették az intimitást, illetve szükség esetén az intimitás hiányát, a játékosnak ható, ám véres agresszióba torkolló fiúvilágot és a kamaszos szerelem nonkonformista erejét. Lőrinc barát rikító sárga, lepkés öltözéke fehér csuhája alatt, illetve rózsaszín birétuma önmagában is jelképezte a felforgató erő energiáit. Összességében véve pergő, lendületes előadás született kimagasló táncteljesítményekkel: Peter Dedinský Rómeója és Görözdös Klaudia Júliája tarolt, de emlékezetes marad Chelsea Andrejic őrjöngő tánca Capulet mama szerepében, a Lőrinc barát szerepében tündöklő Andrej Szabo, és a Mercutiót táncoló Juraj Žilinčár is elismerést érdemel. Az Opera zenekarát Peter Breiner vezényelte.

Csehy Zoltán

Prokofjev: Rómeó és Júlia. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház előadása.