Répa, retek, mogyoró

Ha nem Esterházy Péter következett volna, akkor aléltan elvágódom, s talán annyi időm se marad, hogy kizongorázzam a mentők számát a mobilon. De ő következett. S a pódiumon felhangzott Esterházy-mű a szerző előadásában képes volt idegrendszeremet pillanatok alatt oly mértékben rehabilitálni, hogy mégsem kellett infúziót bekötni.

Ájulási rohamomat, amely aznap, Esterházynak köszönhetően nem kómába eséssel végződött, az ügyeletes tévébemondónő okozta. Akiről elmondható, olyan csinos, hogy ha a reneszánsz korában születik, még Leonardo da Vinci ecsete is megkívánta volna. Esztétikai szempontból tehát semmi gond vele: magával ragadó modellszépség, ahogy szél-, eső-, napfény- és bombabiztos hajjal az évszak színeihez maszkírozva ül a felvevőgépek előtt. Mi több, a kamerapróbák során kifejlesztett mosolygarnitúrájával hatásosan tud manőverezni, és ez nem semmi. Az erősebb nemet már ezzel megnyeri. A baj akkor kezdődik, amikor a súgógépről olvasva be is kell jelentenie a műsort. Azon a bizonyos napon, amikor csak Esterházy mentett meg a rosszulléttől, Isten segedelmével bele is vágott: „Most pedig a Mittelfestről készült tudósításunk következik, amelyre íróink egy-egy »mikjodjámát« írtak” – közölte. Aztán sorolta a neveket, azokét akik „mikjodjámát” írtak. (Először azt hittem, hogy a „mikjodjáma” egy új drámai műfaj, de aztán kiderült, hogy mégiscsak a már létező, és általam is ismert mikrodrámáról van szó.)

Névsorolvasás közben rémüldözni kezdtem, hogy esetleg Esterházyt is átkereszteli, ám az r hangot magánhangzók között azért ő is ki tudja ejteni, lévén bemondónő, vagy mi a fene.

Jómagam csupán tanári pályára készültem, de el nem felejtem, mit törtem a nyelvemet Montágh Imre gyakorlataival, csak hogy hangalkotásból ne mutassak rossz példát, ha esetleg egyszer katedrára állok. Hány hurkapálcika ázott rostjaira a nyelvem alatt, mire olyan r hangot tudtam képezni, amely a társadalom és a történelem szavakban is felismerhető volt.

„Mikjodjáma” kisasszonyt nézve vagy inkább hallgatva azért szomorkodom, mert nagyon úgy tűnik, a régiekkel, Takács Marival, Tamási Eszterrel, Hajas Ilonával a pályáról visszavonult Berkes Zsuzsával, akik még mesterségük velejárójának tekintették és gyakorolták az artikulációt, kihalt a profizmus a bemondói pályán. Attól tartok, hogy a mai Baki Évák, Belesülős Gabriellák „bemondásai”-nak nem fogunk szobrot emelni. Képernyős ténykedésük nyomán maximum az r hangunk halhat ki beszédünkből.