Rapunzel szűk ruhái

 

A Grimm fivérek – Jacob és Wilhelm – még nem voltak 30 évesek, amikor a világirodalom legnagyobb teljesítményei közé tartozó, rendkívül nagy hatású mesegyűjteményük kiadását megkezdték. A 86 mesét tartalmazó első kötet első példányai 1812. december 20-án jelentek meg: a 200 éves évforduló emlékére tavaly év végén elkezdődött, s a 2013-as esztendőben tartalmas programokkal, kiállításokkal folytatódik Németországban a Grimm-év. A nyelvtudósként és szótárkészítőként is ismert Grimm testvérek az első kötethez 1815-ben további 72 történetet csatoltak; a mesék a végleges változatnak számító, a mai modern kiadások alapjául szolgáló, 200 mesét tartalmazó 1857-es hetedik kiadásig számtalan módosításon mentek át, miközben a mesegyűjtemény nemcsak bővült, hanem némely mesék le is cserélődtek. 1825- ben megjelent egy 50 meséből álló, kimondottan gyerekeknek szánt történeteket tartalmazó válogatás is, melyet a harmadik Grimm testvér, a képzőművész Ludwig Emil Grimm illusztrált. A Kinder- und Hausmärchen (Gyermek- és házi mesék, Adamik Lajos és Márton László legújabb magyar fordításában Családi mesék) címmel kiadott mesegyűjtemény célcsoportja ugyanis kezdetben nem volt egyértelmű, s a Grimm testvérek által végrehajtott változtatások egyik célja éppen a gyermekolvasók igényeihez való igazítás volt. Az egyik legjellegzetesebb, deszexualizálást célzó változtatás a gonosz varázslónő által fogva tartott, rendkívül hosszú és dús szőke hajú lány, Rapunzel (más néven Aranyhaj, Raponc) történetén mutatható be. A 19. században lejegyzett eredeti nyersebb és naturalisztikusabb, mint a sok humorral fűszerezett, számítógépes animációval készített, a populáris hercegnőmániához, a Barbie-sorozat és a Disney-filmek sztereotípiáihoz igazítottan sablonos mai változatok. (Az „eredeti” fogalma persze viszonylagos, hiszen a Grimm-mese egy 17. századi francia történetig, Mademoiselle de le Force Persinette című elbeszéléséig, s egy még korábbi olasz változatig, Giambattista Basile Pentamerone című művéig, végső soron pedig talán Szent Borbála legendájáig, s Danaé antik mítoszáig is visszavezethető.) A Grimm-mesék forrása ugyanis nem feltétlenül (sőt, nem is elsősorban) a nép, még akkor sem, ha a romantika ideáljához igazodva maguk a szerzők is ezt hangoztatták. A mesegyűjtők egyrészt nyomtatásban megjelent régebbi könyveket használtak fel, másrészt szóbeli forrásokat is, ám adatközlőik többnyire polgári családokból származtak, s maguk is a francia elbeszéléshagyományon nevelkedtek. Az egyik legismertebb adatközlő, a kasseli Dorothea Viehmann egy fogadós lánya s egy szabó özvegye volt, egyébként pedig hugenotta származású. Bár gyakran mesemondó parasztasszonyként emlegetik, tulajdonképpen polgárnő volt, bár családját a kertjében termett zöldségekből tartotta el. A népi eredet Rapunzel történeténél sem bizonyítható, bár a főszereplő természetközeli lény, s nevét is a várandós édesanyja által megkívánt növényről kapta, melyért édesapja az életét is kockáztatva mászott át a kerítésen, s mely miatt lányát kénytelen volt az ördöngös asszonynak odaígérni. Az ajtó, kapu és lépcső nélküli toronyba zárt lány fogvatartója énekét hallva „kioldotta copfjait, körbecsavarta velük az ablakvas kampóját, majd lehullott a haja, és leért húsz könyök mélyre, s az ördöngös asszony fölkapaszkodott rajta” (Márton László fordítása). Hasonló módszerrel jutott be hozzá a királyfi is, akihez a Grimm-mese más férfit nem ismerő, cseppet sem szentimentális, inkább gyakorlatias gondolkodású Raponckája azért ment feleségül, mert felmérte, hogy a királyfival bizonyára jobban jár, mint az „öreg ángyomasszonnyal”. A történetben, ahogy a Grimm-mesékben nagyon gyakran, egyszerre van jelen a népies (vagy azt imitáló) vaskosság és az emberi ésszel nehezen felfogható, varázslatos titokzatosság. A mese a Grimm testvérek első kiadásában még egyértelmű szexuális utalásokat tartalmazott. Rapunzelt Gothel azért záratja a toronyba, hogy a férfiakkal való találkozástól megóvja, a lelepleződés pedig abból adódik, hogy Gothel rájön: a lány terhes. Ezt tulajdonképpen maga Rapunzel árulja el öntudatlanul, amikor megkérdezi mostoháját, mi az oka, hogy egyszeriben szorítják a ruhái. A Grimm testvérek, felmérve, hogy ezzel a szakasszal zavarba hozhatják a mesét kisgyereküknek felolvasó anyukákat, már a második kiadásban javították a szöveget, egyszerűen cserfes szájú lánnyá alakítva a főhőst, aki (mikor már majdnem sikerül a királyfival közösen eltervezett szökés) egyszerűen elkottyantja a dolgot fogvatartójának. A Grimm-mesék gyűjteményében hemzsegnek a Rapunzel-történethez hasonló, számtalan változatban létező, az emberi lélekbe hatoló mesék: elég csak Csipkerózsika, Hófehérke, Hamupipőke, Holle anyó, Piroska (vagy Pirosbúbocska), Jancsi és Juliska (illetve Jánoska és Margitka) történetét említenünk. Magyarul is számos változatuk ismert, s amellett, hogy a 19. század óta több fordításválogatásban és átdolgozásban megjelentek, a magyar népmesék motívum- és témarendszerét is gazdagították. A vándorlás, a motívumismétlődés a mesék természetes létmódjához tartozik, az egyes alaptörténetek helyi színekkel gazdagodnak, s egy-egy izgalmas mesegyűjtemény fő értéke többnyire nem is maga a történet, hanem az a stílus, amelyben az esetleg bizonyos elemeiben már ismerős mesét előadják. A Grimm-mesék nagy hatását is nyelvi kifejezőerejük, megfogalmazási módjuk alapozta meg. A magyar olvasók számára ezek a mesék egyszerre tűnnek egzotikusnak és meghitt ismerősnek. Ezért is jöttek létre a sajátosan magyar variánsok: a magyar népmesék közt például Hamupipőke fiús változatban szerepel, a megdöbbentő varázsmese, a Bátyácska és húgocska pedig Cerceruska történeteként. A kiváló fordítások s a hagyományba való beépülés révén magyarrá vált Grimm-mesék a mi gyerekeink mellett is ott lehetnek útitársul.Polgár Anikó