Prometheus és a föld teremtése

Ámulatban tart elejétől a végéig. Csak a tömény agresszió, a nyálasnyirkos csúszómászós gusztustalanság ne uralná a látványt, s helyenként ne billenne át undorba az esztétika.

„Egy tudósokból álló expedíció az ember földi életének eredetére utaló nyomokat talál. Ezeket követve indulnak kutatóútjukra, mely az univerzum legtávolabbi, legveszélyesebb vidékére vezet. Olyan tájra jutnak, és olyan ellenségekkel kell szembenézniük, amilyenről ember eddig nem is álmodott. Még a rémálmaikban sem. Egy szörnyű csata vár rájuk: ha alul maradnak, akkor az egész emberiség velük pusztul” – így hirdeti a filmet a hivatalos szinopszis. Ridley Scott ezzel a sztorival vezeti el új filmjének nézőit az Alien-univerzumba, ahol futurisztikus űrjármű-belsőkben (futurisztikus, hiszen a jövőben játszódik) a hősök (emberek és robot-félemberek) a szinopszisban is felvetett teremtéssel összefüggő, illetve létkérdéseket kutatnak részben elméletben, részben különféle feltámasztott földönkívüli, vagyis Alien-lényekkel vívott vértesvéres összecsapásokban. Amelyek az akciók felfokozott izgalmával élhetők át. Szerencsére nem hoznak a nézőre infarktusközeli rémületet, nem velőt hatóig félelemkeltőek, viszont módfelett undorítóak, gyomor legyen az, amely – ezekkel a lényekkel körülvéve a 3D-s térben – befogadja a mustáros mártásba mártogatós ropit. Mindegy, hogy horror vagy sci-fithriller, vagy akármilyen más műfajba sorolják a filmet, cselszövés, akció, iszonytató brutalitás, önkoncolás, testszétszaggatás, emberégetés és nyálkás poliplény van benne bőven. Ezek kellő szinten tartják a belső feszültséget, a sorjázó, újabb és újabb látványötlet pedig mindvégig a rácsodálkozás erejével hat. Az, ahogy sikerült sejtelmes képalkotóelemekkel láttatni a szellemlétet és a szellemfigurákat, nem utolsósorban az univerzumot, amelyben keringési rendbe állnak a bolygók, s közülük is kiválik a Föld. E jelenetben – a teremtők barlangjában – az univerzumpályák megalkotása a vizuális kreativitásnak kiemelkedő lenyomata. Felemelő a látvány, amely itt elénk tárul az univerzumképpel. De sok más technikai lehetőség is elcsodálkoztat: azok a képek, amelyek olyan valóságokat mutatnak, amelyekről korábban csak szóban, leírással lehetett információt adni a filmekben. Asötét sírkamrák kidolgozottsága külön képzőművészeti sci-fiobjektkénthat. A történet lassú, robotisztikusnak nevezném; (a mai) embertől elidegenített, amelyben inkább a technika, a programozott irányítottság a mérvadó. Ettől van távolságtartó, elidegenítő hangulata-atmoszférája a filmnek. Legalábbis az „emberi”, vagyis a színészileg életre keltett emberi vonalának – jóllehet ez se teljesen emberi, lásd a Michael Fassbender által megformált android, David figuráját. Miután egy szörny leszakítja a fejét, s az egy vércafatos nyaki torzóként (mellszoborként) létezik tovább és lép be a történetbe,azmárízléspróbáló látvány.

Ez a programozott jövőkép bukkan fel brutális módon a műtőjelenetben, amikor a főhős Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) befekszik a műtő-automatába, és gombnyomásra megműti magát… leírnám, hogyan, de ez a film legemlékezetesebb, a teljes emberi belsőt felborzoló jelenete. Arra a hatásra mondják, hogy kész horror, amit ez kivált. Mégis ez a jelenet élhető át leginkább mai szellemi-lelki érzékelőinkkel. Valamint az ezt megelőző, ahogy Elizabeth Shaw összebújik a Prometheus fedélzetének szépfiújával, Hollowayjel (Logan Marshall-Green), s az intim együttlét után mutálódni kezdenek bennük a szörnyek.

A sztori többi része, ami zömmel akciókból áll, monumentalitással és a minden harci nekifeszülést felerősítő zenével hat. (A cselekmény helyenként Indiana Jones-fílinget sugall, illetve hasonlóságot mutat piramistitkokat kutató opusokkal.) A szörnyek elleni összecsapásokból s a szörnyek minden fantáziát felülmúló gyilkos-pusztító támadásából van bőven, pusztulástól pusztulásig halad a film előre, az elfogadhatóságban a végletekig fokozva a válogatott gyilkos módszereket. Amikor a polipcsáp szájon keresztül hatol az emberbe, az magaaziszonyat. Az ígéretesnek induló történetet egy idő után elmossák az akciók, s valójában nem is kerekítenek neki megoldást mutató véget. Úgy zárul le, hogy semmit sem tudunk meg. A hősök nem fedik fel azt, amire eltökélték magukat. Ennek több oka is lehet: kettő valószínűsíthető. Készülnek a folytatásra, s valóban, már megjelent a hír a Prometheus II.-ről. Másik: nehogy már a Prometheus legénysége fedje fel a földi élet eredetének titkát! Jobb ez így, hogy ebből a történetből nem tudtunk meg erről semmit. Viszont láttunk egy virtuális űrháborút, s manipulált képi világgal kapunk egy, 3D-be konvertált, tökélyre fényezett látványmozit –nemmás, ez adja el aPrometheust. A máremlített vizuális kreativitás, amellyel Ridley Scott univerzuma be tud vonzani egy ijesztően idegen, elembertelenített, hideg-rideg, precizitással formatervezett és talán a puszta gondolattal irányítható, programozott életkörnyezetű virtuális világba – a ma még csak a filmes sci-fiszintjén ránk váró jövőbe. Egy jó hír(!?), pezsgőt és vodkát a jövőben is isznak, pohárból és üvegből.