Prágában játszik, a Nemzetiben

Éppen hogy elindult a pályán, amikor kulcsszerepet kapott Jan Hřebejk Élet mindenáron című, Oscar-jelölt filmjében. Azóta több jeles rendezővel dolgozott Csehországban, legutóbb Bohdan Sláma hívta Árnyékország című alkotásába. Prágai színpadokon ugyanolyan természetességgel játszik csehül, mint Pozsonyban szlovákul. Ősszel a kassai Thália Színház Páratlan páros című előadásában láthatja a közönség. Most Martin Škop Legyen világosság! című filmjében az öngyilkosságba kergetett kamasz fiú édesapját alakítja, a JOJ televíziós csatorna bemutatásra váró, nyolcrészes sorozatában, a Gyászhuszárokban pedig ő lesz az egyik temetőszolga.

Sokat dolgozott az elmúlt hetekben?
Decembertől dolgoztam sokat a színházi évad végéig. A nyaram békésen telt. Nem vagyok nagy utazó, és a kánikulát sem szeretem. Inkább az árnyékot, a hűs szobát. Pihentem is eleget. De játszottam is. Puckot a Szentivánéji álomban, Prágában.

Járt otthon is, a Királyhelmectől tizenhét kilométerre fekvő Kiskövesden?
Épp a hőség miatt nem utaztam. Pedig az édesanyám nagyon várt haza. Szegény nem lát akármikor. Ünnep vagyok az életében. A legtöbbször a karácsonyt jelentem számára. Egyébként akkor utazom, amikor utazhatok. Mivel nem vagyok tagja egyetlen társulatnak sem, mindig csak szerepre szerződöm, akkor ülök fel a vonatra, amikor éppen van néhány szabad napom. Olyankor aztán kézről kézre adnak a rokonok. És ha megeszem öt darab töltött káposztát, amivel teljesen jóllakom, az édesanyámtól továbbra is azt hallom: „Ve-gyél még, fiam, mert sovány vagy!”

Martin Škop filmjében, a Legyen világosság!-ban, akárcsak pár évvel ezelőtt Jan Hřebejk rendezésében, A tanítónőben egy tizenéves gyermek apja. Csak most még nagyobb a tragédia. A fiát gyászolja. Hogyan találta meg a szerep?
Minden munkába úgy megyek bele, hogy felhívnak és elmondják, mire szeretnének felkérni. Közlik, ki a rendező, miről szól a történet, mit kíván tőlem a szerep, aztán elküldik a forgatókönyvet, és várják, hogy visszajelezzek. S én vagy elfogadom, vagy elutasítom a felkínált lehetőséget. Ez egyedül tőlem függ. Martin Škop filmje érdekelt. Szeretem az ilyen érzékeny, társadalmi témákat. Ilyenben jó részt venni. Visszhangja van. Vitát kavar. Összeáll egy csapat, egy csoportosulás, fiatal srácok a faluban… aligha van szülő, aki azonnal tudja, miben vesz részt a fia. Az csak később jut a tudomására, amikor esetleg már megvan a baj. Hiszen nem jár utána, bízik benne. Aztán nyomozni kezd, hogy világosan lássa, mi vezetett a tragédiához. Hogy a fia más volt, mint a többi srác. Roma, arab, afrikai, albínó vagy meleg, ilyenkor teljesen mindegy. Különbözött, ezért a közösség kivetette magából.

Varga Anikó játssza a feleségét. Egyetlen gyermeküket veszítik el a filmben, lélekben mindketten összetörnek. Nagyon erősek a jeleneteik.
Anikóval régóta ismerjük egymást. Nem egyszerre kezdtük el a színművészeti főiskolát, de mára összeértünk. Kassán játszottunk először együtt, talán 95-ben. Tudtam, hogy Rómeó sosem leszek a színpadon, de ha netán mégis, mondtam, akkor Anikónak kell játszania Júliát. És erre is sor került. 2016-ban, egy vígjátékban. Ott is egy hullámhosszon voltunk. Anikóval meg lehet egyezni. Ez fontos, hiszen olyan munkát végzünk, amelyben mindenkivel egyezséget kell kötni. A rendezővel, az operatőrrel, a partnerrel, a jelmeztervezővel, a kellékessel, mindenkivel. Nagyon kevés színész van, akivel nem szeretnék dolgozni. Anikóval bármikor. Köztünk pattog a labda. Segítjük egymást. Elfogadjuk a másik ötleteit, észrevételeit.

Kategorizálja a már eljátszott, fontosnak tartott szerepeit?
Hogy teszek-e különbséget köztük? Csak annyira, mint az Empire State Building és az Eiffel-torony között. Mindkettőn fent voltam, de a kilengést csak a párizsi tetején éreztem. Az egyik szerepet azért érzem fontosnak, mert díjat kaptam érte, a másikat meg azért, mert a szívemhez nőtt, és a közönség is nagyon szerette. Ez utóbbira az Őrült nők ketrece Albinja és A Notre Dame-i toronyőr Quasimodója a legjobb példa, előbbire pedig az Élet mindenáron Davidja. De szerepeltem egy elképesztően szélsőséges színházi előadásban, a 100 Wounded Tearsben is, amelyben hat táncos mellett én voltam az egyetlen színész. Kegyetlen előadás volt, fizikailag borzasztóan kimerítő. Csakhogy én színészként barbár vagyok, afrikai vadállat. Nálam nincsenek határok, pontosabban: sok mindenre rávehető vagyok, nem zavar, ha fizikailag vagy mentálisan teljesen ki kell vetkőznöm magamból. Mindent a szerepért! – ez a színészi hitvallásom. Ezt Martin Kukučka és Lukáš Trpišovský, a SKUTR alkotópárosa is tudja rólam. Több előadásukban játszottam már. A Maugliban, az Orfeuszban, A viharban, a Vérnászban, a Virágcsokorban. Quasimodót is tőlük kaptam. Ott nehéz maszkban énekeltem, amelyet egyetlen percre sem vehettem le, és volt, hogy hatméteres magasságból lógtam fejjel lefelé.

Az ördög tudja, miért című cseh mesefilm Luciferjeként is elképesztő maszkja volt.
Szeretem az ilyen feladatokat. Quasimodo is furcsa lény. Albin az Őrült nők ketrecében transzvesztita. Meg kellett tanulnom nőiesen mozogni. A próbaidőszak alatt otthon is tűsarkúban jártam, hogy minden tökéletes legyen. Örülök, ha a szokásostól eltérő szerep talál rám. Szőke hercegkisasszony nem voltam még, de boszorkány már igen, Az elátkozott királyban. Az is egy cseh mesefilm, amelyben ugyan csak két forgatási napom volt, de a maszkot háromszor rakták rám. Először próbaként, kétszer a felvétel miatt. Négy órán keresztül dolgoztak rajtam. Na, az a három nap rendesen megviselt! Be voltam ragasztva szilikonba. Az egész fejem, plusz a vállam és a fél mellkasom. A jelmez is kényelmetlen volt, hiszen öregasszony voltam. Elvállaltam, mert tetszett a szerep. Meg kellett változtatnom a járásomat, a hangszínemet, a hanglejtésemet. Még azok is, akik jól ismernek, hosszasan tűnődtek azon, vajon engem látnak-e a mozivásznon, vagy valaki mást. Ez is siker. Kellemes érzés.

A pincében egy kivénhedt rockbanda dobosaként Jean-Marc Barr, a jeles francia színész mellett állt kamera elé. 
Rokonszenves ember. Kétszer találkoztunk a sminkszobában, de csak pár mondatot váltottunk angolul. Többet nem tudok mondani róla. Nem vagyok az a típus, aki megy és dörgölőzik.

Prágában, a Nemzeti Színházban, ahol két darabban is fontos szerepet kapott, hogyan fogadta a társulat?
Nem éreztem sanda pillantásokat. A próbák első percétől komolyan vettek. Ha látják, hogy van benned valami, nem üres a fejed, rögtön közvetlenebb a kapcsolat. Táňa Medvecká, a társulat egyik vezető színésznője az egyik darabban a feleségemet, a másikban az anyósomat játssza. Összenőttünk. Különben is úgy látom, van benne magyar virtus. Nagyon élvezem vele a játékot. Patrik Ďergellel korábban egy másik társulat előadásában játszottam. Vele baráti kapcsolatban vagyok. Én tanítottam meg őt biliárdozni. Soňa Červená tündéri nő, igazi díva. Szeretnék majd én is olyan vitális lenni kilencvenéves koromban, mint ő.

A cseh nyelv mennyire nehezíti színpadi feladatait?
Semennyire. Már vészhelyzetben is feltalálom magam benne. Ha váratlanul kiesik egy szó a fejemből a színpadon, már képes vagyok helyettesíteni egy másikkal. Készen állok a nyelvi improvizálásra. 

Három nyelvet váltogat folyamatosan. Ráadásul a munkaeszközeként.
Egyenlő arányban oszlik meg, hogy melyik nyelven mire kell ügyelnem, a beszédet, a hanglejtést illetően. Magyar nyelven ritkábban játszom, érzem is egyébként, hogy kopik a szókincsem, hogy sok esetben nem azt a kifejezést használom, amelyet szeretnék, hanem amelyik a leggyorsabban a nyelvemre jön. Színészként a szlovák nyelvben érzem a legbiztonságosabban magam. Már nem arra összpontosítok, hogy ne ejtsek hibát a szövegben, hanem hogy mi annak a tartalma, mélysége. Vannak persze érdekes helyzetek. Amikor Prágában napok óta csehül beszélek, és megszólal a telefonom, és vagy Kiskövesdről hívnak, vagy Pozsonyból. A három nyelv folyamatosan jelen van az életemben. 

Bohdan Sláma Árnyékországában az első filmfőszerepét játssza. Ezt is a szokásos módon kapta meg?
Pokolbéli társam volt Az ördög tudja, miértben. Színészi feladatot vállalt. Tehát ismert személyesen. Az Árnyékország története 1938 és 1952 között játszódik, én pedig egy megrögzött kommunista vagyok a filmben, akinek a felesége zsidó volt, és a rokonságával együtt végeztek vele. A férjeként én is gyanús leszek. Kihallgatnak, és koncentrációs táborba kerülök, de miután visszajövök, mindenkin bosszút akarok állni. Ami érdekes volt az egészben: először más karaktert szánt nekem a rendező. Az első próbafelvételen azonban észrevette, hogy a partnerem túl fiatal a szerepére, amit egyébként ő maga is érzett, így került sor köztünk a szerepcserére. Kicsit el is bizonytalanodtam.

Miért?
Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy alkalmas vagyok-e egy ekkora feladatra. Eddig ugyanis minden filmben mellékszerepet kaptam. Erre jött ez a komcsi. De jó volt, szerettem játszani.

És gyászhuszárként, a televíziós sorozatban hogyan érezte magát?
Élveztem a történetet. Még egy sírásóversenyen is részt kellett vennem. Két család örököl egy temetkezési vállalatot, és megindul köztük az örökösödési harc. Forgattunk temetőben is. Nem zavart. Még a halottak közelsége sem. Mindig a szerepre koncentrálok. Koporsóban is feküdtem már. Fura érzés, de nem haltam bele. Színész vagyok. Halottként is hitelesnek kellett lennem.

Meghúzta már azt a határt, amelyet semmiképpen nem szeretne átlépni?
Még nem. Még mindig nem. Inkább tolom magam előtt.

A szerző a Vasárnap munkatársa