Pozsonynak már csak ódon kövei a régiek...

Szemében most is ott a játékos fény, mint korábban bármikor. És mosolyog, amikor kezet fogunk. A kézszorítása szintén a régi, csak ne hiányozna a bal lába! Mert azt, a többedik érműtét után, tavaly amputálni kellett. Bámulatos teremtmény, 89 évesen is képes emelt fővel, derűvel viselni állapotát. S akarással. Legyűrni az új helyzet adta hendikepet. Élni privát mivoltát, ahogy lehet. Nem akaratos nő, „csak” élete kilencedik évtizedének beteljesedése felé araszolgatva is kellő akaraterő van benne. Mi tagadás, ő sokunk számára A JUDIT! Meglátásai biztosak, a nyelvhelyességben kétkedő vakon megbízhat az ítéletében. Mayer Judittal pár nappal a minap volt születésnapja után beszélgetünk. Az életéről. A szülővárosáról. És mert a fordítók, szerzők kedvence is, a pályafutását betöltő hivatásáról.

Mi jutott eszébe a születésnapjának reggelén, a kilencvenedik életévébe lépve?

Semmi különösebbre nem gondoltam. Csak később tűnődtem el azon, mennyi születésnapot ünnepeltünk már, és az milyen más volt. Visszagondoltam a régi lakásra, ahol születtem, és 16 éves koromig éltem. Ez a mostani lakás már a harmadik otthonom; persze, volt közben olyasmi is, hogy hontalanok voltunk. Az a bizonyos 1945-ös év mély nyomokat hagyott mindenkiben, nemcsak bennem. Bár akkoriban is történtek apró csodák, hiszen rosszabbul is járhattunk volna. Ahogy most is, amikor az érsebészek minden igyekezete dacára a fél lábam megmenthetetlennek bizonyult.

Vállalva a találóan jóindulatú képzavart: varázslatosan példaértékű, akart talpraállás az öné!

Nehéz volt elfogadni ezt az új helyzetet. Bár volt időm lassan hozzászokni, mert ez az egész érhistória már 2005-ben kezdődött. Az első két műtét után még biztattak az orvosok. Harmadszorra azonban már csak a csonkolás maradt műtéti megoldásként. Súlyos dilemma ez, mert az embernek el kell szánnia magát arra, hogy aláírja: mindennel egyetért, csináljanak az orvosok, amit tudnak. Végeredményben beletörődtem, hogy akár ott is maradhatok a műtőasztalon, de hát másként alakult. Utána viszont muszáj volt összeszedni magamat. Akadtak ismerősök, akik azt hitték, nem is szabad velem szóba állni, annyira megtört vagyok. Amikor mégis meglátogattak, bizony meglepődtek, hogy velem normálisan lehet beszélgetni. Persze, bármennyire jólelkű a gondozónőm, nem könnyű megszokni a kiszolgáltatottságot. De láthatja, nem fekszem nagybetegen az ágyban!

Sőt, ha kerekes széken is, de itt a belvárosban nyilván levegőzni is jár. Büszke, vagy a város mai állapota láttán inkább szomorú, hogy egyike a legidősebb itt született pozsonyiaknak?

Ha abból a szempontból nézzük, hogy ez mégiscsak egy történelmi város, akkor kicsit fáj az embernek, hogy mára olyan kevés magyar maradt itt, illetve ők is nagyon asszimilálódnak. Sokan egyszerűen szlovák iskolába adják a gyerekeiket, nem veszik tudomásul, hogy azok a gyerkőcök már sosem lesznek igazán magyarok. Pláne ha két gyerek van, s mindkettő szlovákba jár, akkor ők egymás között, lassan pedig a szülőkkel is szlovákul fognak beszélgetni. Ezeket a fiatalokat a város múltja sem érdekli kellőképpen. Nem csak a szlovák, a magyar ifjúság sem érdeklődik élénkebben az ilyesmi iránt. Hogy megtanuljanak valamit arról, milyen városban élnek. Az idősebbek pedig fogyatkozóban vannak. Még a Pozsonyi Casinóban is, ahol mostanában nehezebben, régebben flottabbul mentek a dolgok.

Hát a pressburgerség? A pozsonyiasság szelleme szintén kiveszőben van?

Sajnos, abból is nagyon kevés maradt meg. Már nem is tudom, kivel lehet úgy igazán az egykori Pozsonyról beszélgetni. Ennek a városnak már pusztán az ódon kövei a régiek... Legalább ott, ahol nem kellett utat engedniük a kíméletlenül tolakodó újnak, a másnak.

A két világháború között még kellemes volt itt élni?

Emlékszem, a gyerekkoromban még háromnyelvűek voltak az utcatáblák. Egyáltalában senki nem foglalkozott azzal, hogy ki beszél magyarul vagy németül. A piacokon, az egyesületekben élt a pozsonyi „eszperantó” is: a mondat fele ilyen volt, a másik fele olyan, a közepe meg amolyan. A boltokban is tudtak mindhárom itt használatos nyelven. Ezért éreztük pofonnak, hogy amikor az itt élő magyarság lélekszáma húsz százalék alá csökkent, gyorsan-gyorsan kicserélték az utcatáblákat. Drága vicc volt, de örömmel megcsinálták.

Ön Pozsony melyik részét kedvelte leginkább?

A belvárost. A Konvent utcában születtem, szemben a Jókai utca sarkával. Csöndes, kedélyes környezet volt, jókat lehetett rollerezni, ott a kutya sem járt autóval. Itt állt a Hübner-palota és a jeles múltú líceum. Ez egy evangélikus városnegyed volt, a püspök úr is ott lakott. De volt az utcának egy „nevezetessége” is. Az a bizonyos hotel, amiről gyerekekként sokáig nem tudtuk, miért nem szabad emlegetni a Continentált?! Az ugyanis pásztorórák találkahelye volt, pozsonyiasan szólva egy „stundenhotel”...

Mit érzett akkor, amikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben lebontották szinte az egész történelmi belvárost?

Egymás között akkor nagyon szidtuk a polgármestert, Martinák elvtársat. Nem lévén semmi köze a régi Pozsonyhoz, minden szempontból kíméletlen volt, s válogatás nélkül elkövette a jóvátehetetlen rombolást. Arra fütyültek, hogy valahány építész, képzőművész meg a jóérzésű emberek zöme tiltakozott. Emlékszem, amikor aztán Husák elvtárs felavatta a vadonatúj hidat, valahogy észrevette, mi a háttérben állva ott nevetgélünk, mert azt mondta: ő, mint Pozsony város szülötte… Megállt egy gondolatnyit a beszédében, és hozzáfűzte: tudom, hogy ez sokaknak nem tetszik, de hát én Dúbravkán születtem, ami ma már Nagy-Pozsony.

Ha már szóba jöttek a múlt század derekának évei, hogyan emlékszik az Orbis újságosboltra, ahol aznapi külföldi sajtót lehetett kapni?

Déltájban hozták a friss lapokat. Ez volt az a kivételes eset, amikor az emberek szívesen várakoztak, pedig néha 50-60 méteres sor kígyózott az üzlet előtt. Közben bőven lehetett beszélgetni. Törzshelye volt ez a derék pozsonyi és környékbeli magyarságnak. De az már a jobb világ volt, mert akadt idő, hogy semmi külföldi lap nem jött. Az eléggé kegyetlen dolog volt, ha még az utcán is rászóltak az emberre, hogy nem szabad magyarul beszélni. Dacára ennek, engem soha, korábban sem ingattak meg a magyarságomban. Az pedig, hogy a rossz időkben köpönyeget fordítva reszlovakizálni menjek, eszembe sem jutott.

Van a mai pozsonyiaknak valamiféle történelmi értékrendre épülő önszemléletük?

Akad néhány olyan kezdeményezés, hogy élesztgessék a múltat. Például az évente megrendezett koronázási ünnepségek, ami alapjában véve nem rossz, csak néha kissé mosolygásra készteti az embert. Az ugyanis bántó, ha sok mindenre úgy néznek, hogy az csakis szlovák eredetű; azt nemigen szeretik kimondani, hogy az bizony a történeti Magyarország történelme.

Ön egy esztendő híján kilenc évtized bölcseletével lát esélyt arra, hogy a régi korok mintájára szellemi és kulturális egység teremtődjön szlovákok és magyarok között? Úgy, mielőtt a nyelv még nem politikum volt? Hogy sikerüljön helyretenni a valóságot, szembesíteni azt a legendákkal.

Erre nagyon sokat fog kelleni várni, mert a politikát mindig újra megkeverik. Rendszerint az a baj, hogy a régi dolgokat egyfelől úgy rögzítik, mintha az szentírás volna; mintha az a bizonyos ezeréves elnyomás még mindig aktuális jelenség volna. Holott azt az ezeréves mesét már maguk a szlovák történészek is megcáfolták. Persze, másrészt a magyar történetírás – igaz, nem mindenki – szintén elköveti azt a hibát, hogy kevésbé tárgyilagos, olykor önsajnáló és túlfűtött. Nem helyes például a 64 vármegye szajkózása, és nekem az sem tetszik, ahogy folyton Trianont emlegetik. Azt már régen el kellett volna tűrni, hogy az megtörtént, s nem lehet rajta változtatni. Nem egészséges ezeket a dolgokat folyvást kidomborítani. Ahogy az sem egészséges, ha folytonosan azt játsszuk meg mi, magyarok, hogy bennünket bántanak, üldöznek. Egy ilyen állandó sérelmi alapállásnak semmi értelme.

Szlovákiai magyarnak lenni léthelyzet vagy önmagunkkal szembeni felelősség?

Szerintem ez egy olyan helyzet, amit muszáj elfogadni, és nem szükséges olyan értelemben berzenkedni ellene, hogy vissza kellene állítani a régi határokat, meg egyéb szamárságokat rebesgetni. Minden ilyesmi úgyis lehetetlen, mára annyira megváltozott a világ.

A kisebbségi létben mi a közös emberi minőség? A sorstudat? A lélekben közelítő létfilozófiai érték? Tájainkon a közép-európaiság?

Szerintem az tartja az embert azon a vonalon, ahol lennie illik, hogy gerincesen ragaszkodik a nemzetiségéhez, nyelvéhez, az egész műveltségéhez. Mert hiába ismerem a szlovák irodalmat, az én elképzelésemben mégiscsak minden magyarul van. Az álmodás is, az ima is. Engem ebben sohasem tudtak megingatni, pedig volt idő, amikor esetleg szükség lett volna az önfeladásra, hogy valamilyen úton-módon mentsük a menthetőt. Nekünk a gyerekkorunktól program volt – hiszen a tanáraink is arra figyelmeztettek –, hogy a másik nemzetet tisztelni kell és összeférni vele.

Most, hogy az irodalmat említette, szóba hozhatom: szerkesztői és nyelvművelői munkássága mellett tevékenységének alappillére a műfordítás. Még ha kedvvel csinálta is mindig, nem tartja hálátlan feladatnak? Szívós, igényes, türelmes munkát igényel, az elismerés fényessége viszont a szerzőé.

Mostanában azért néha már elismerik, hogy valamely műnek ki volt a fordítója.

Vagy kérdezzem úgy: hősi vállalkozás?

Az, mert végeredményben nemcsak azt kell tudni, hogy szótári értelemben mit jelent az a szó, hanem azt is, hogy abban a környezetben mi a szerepe, a valós jelentése. Ezért sohasem vagyok hajlandó elismerni, hogy a fordítást könyvből lehet tanulni. Mert vannak emberek, akik úgy hiszik, hogy először el kell olvasni azt a sok fene elméletet, ami ezzel kapcsolatban megjelent. De ez nem igaz. A fordítást egyszerűen meg kell próbálni, és ha akad egy készséges lektor, aki megmagyarázza annak hibáit, akkor azzal rengeteget tanul az illető. Aztán lehet elfogyasztani azokat az okos könyveket, amelyek az elméletről szólnak.

Judit, kérem, szabad teljesen személyes dolgokat is kérdeznem?

Tessék.

Szereti még a verset?

Igen. Kosztolányit, Babitsot, Tóth Árpádot, Szabó Lőrincet, Áprily Lajost...

És Stelczer Endre verseit? Őrá még gyakran gondol?

Hát igen. Van az úgy. Különösen ilyenkor, hogy születésnap meg más ünnep, akkor azért igen. De hát ez is olyasmi, ami nagyon régen elmúlt.

Noha nem voltak eljegyezve, ön számára Endre több volt mint udvarló. Elégtétel, hogy sikerült kiadni a verseit?

Igen. Az öccsének sikerült, bár azok a versek nálam voltak eltéve.

A fiatal költő egyik megdöbbentő verssora: „Meglátod, ezen a falon leszek én freskó”. A háború végnapjaiban ott teljesedett be a sors...

Igen, ő megérzett valamit abból, hogy azt nem fogja túlélni… Az Istenért! Néha vannak olyan megérzések!

Akkor hány éve ismerték egymást?

Még az iskolából... Azok olyan idők voltak. A temetésen is kevesen voltunk. És még akkor is lövöldöztek. Hát...

Nem volt túl nehéz magányosan végighaladni az életen?

Nézze, nekem mindig voltak kedves barátnőim, barátaim, nem éreztem magam annyira egyedül. És a hivatásomnak éltem. Meg az édesanyámnak, akivel hosszú évekig voltam együtt. És azután, 1984-től megszoktam, hogy én egyedül élek.

Újra fölfénylett a tekintete! Mi a forrása örök derűjének?

Nem tudom. Talán a tiszta lelkiismeret. Hogy nem bántottam senkit. És igyekeztem megtartani azt az egyenes utat.