Pozsonynak már csak ódon kövei a régiek...

Szemében most is ott a játékos fény, mint korábban bármikor. És mosolyog, amikor kezet fogunk. A kézszorítása szintén a régi, csak ne hiányozna a bal lába! Mert azt, a többedik érműtét után, tavaly amputálni kellett. Bámulatos teremtmény, 89 évesen is képes emelt fővel, derűvel viselni állapotát. S akarással. Legyűrni az új helyzet adta hendikepet. Élni privát mivoltát, ahogy lehet. Nem akaratos nő, „csak” élete kilencedik évtizedének beteljesedése felé araszolgatva is kellő akaraterő van benne. Mi tagadás, ő sokunk számára A JUDIT! Meglátásai biztosak, a nyelvhelyességben kétkedő vakon megbízhat az ítéletében. Mayer Judittal pár nappal a minap volt születésnapja után beszélgetünk. Az életéről. A szülővárosáról. És mert a fordítók, szerzők kedvence is, a pályafutását betöltő hivatásáról.

Mi jutott eszébe a születésnapjának reggelén, a kilencvenedik életévébe lépve?

Semmi különösebbre nem gondoltam. Csak később tűnődtem el azon, mennyi születésnapot ünnepeltünk már, és az milyen más volt. Visszagondoltam a régi lakásra, ahol születtem, és 16 éves koromig éltem. Ez a mostani lakás már a harmadik otthonom; persze, volt közben olyasmi is, hogy hontalanok voltunk. Az a bizonyos 1945-ös év mély nyomokat hagyott mindenkiben, nemcsak bennem. Bár akkoriban is történtek apró csodák, hiszen rosszabbul is járhattunk volna. Ahogy most is, amikor az érsebészek minden igyekezete dacára a fél lábam megmenthetetlennek bizonyult.

A teljes interjút a keddi Új Szó Keddi faggató című rovatában olvashatják!