Politikai harc Franz Kafka körül

Már a szervezés időszakában tudta mindenki, nem csupán arról van szó, hogy az akkor már 39 éve halott írót szülőföldjén is világirodalmi rangján becsüljék, hanem politikai esemény is lesz a konferencia, amelynek elsőrendű feladata: a dogmák hatalmának megtörése. Annak az el- és beismerése, hogy a Kafka által pontosan ábrázolt elidegenedés az úgynevezett szocialista társadalmakban is létezik és korántsem csak a kapitalizmus sajátossága – egyenesen riasztó volt a kommunista politikai vezetők és ideológusok többsége számára. Voltaképpen igaza lett a NDK akkori első emberének, a korlátoltságáról és merevségéről hírhedt Walter Ulbrichtnak, aki öt évvel később ingerülten vetette a csehszlovák vezetés szemére, hogy a Prágai Tavasz nem 1968 januárjában kezdődött, hanem éppen Kafka rehabilitálásával. A prágai politikusok és mindenekelőtt Antonín Novotný köztársasági elnök és a kommunista párt első titkára érezték is a veszélyt, és a CSKP központi bizottsága többször visszatért arra, hogy egyáltalán engedélyezzék-e ezt a tudományos tanácskozást. Az is figyelmeztető jel lehetett számukra, hogy valószínűleg ez a liblicei konferencia volt az első olyan nemzetközi tudományos összejövetel, amelyen a szovjet irodalmárok – egyértelműen felsőbb parancsra – nem vettek részt. Novotný – Husák és Biľak által párt- és szovjetellenesnek bélyegzett, ezért kiadatlan maradt – emlékirataiban például ez olvasható: „Az imperialisták a mi marxista ideológiánkkal folytatott harcukban előrukkoltak ezzel a Kafkával. Ez a Kafka már a háború után sláger volt náluk és hosszú idejükbe telt, amíg nálunk fogadókészségre találtak. A német nemzetiségű prágai írónak a munkássága megfelelt az ő szocialista realizmus elleni revizionista szándékaiknak. Én is megpróbáltam elolvasni, de őszintén be kell vallanom, hogy ez nagy erőfeszítést követelt volna tőlem...”

Ugyanakkor az is világos volt Novotný számára éppen úgy, mint Hruscsovék számára, hogy lehetetlen betiltani ezt a konferenciát, mert ha ez bekövetkezik, a nyugati világ, s ezen belül a francia, az olasz és az osztrák kommunisták azonnal törésig vitték volna a vitát. Hruscsovéknak nagyjából ekkorra sikerült újra bizalmat szerezni a nyugati értelmiségi körökben, azután a nagy válság után, amely a XX. kongresszus és Sztálin leleplezése következménye volt. Ha most nem engedélyeznek egy látszólag ártalmatlan tanácskozást – ez azt bizonyította volna a nagyvilág szemében, hogy a szovjetek visszatértek a sztálini módszerekhez. Egyébként a szovjet álláspontot Kafkáról jól példázta a német kultúra jó ismerőjeként ismert Konsztatyin Fegyinnek, az írószövetség elnökének az a kijelentése, amelyet ugyancsak 1963 augusztusában, egy UNESCO által szervezett nemzetközi írótanácskozáson tett Leningrádban olyan kiválóságok előtt, mint Hans Magnus Enzesberger, Jean Paul Sartre, William Golding: Kafkát „megfertőzte a dekadencia bacilusa és ezért nem kívánják műveit oroszul kiadni”. Csak az öreg és beteg Ilja Ehrenburgnak volt bátorsága ahhoz, hogy ugyanezen a konferencián kijelentse: Kafka olyan nagy író, aki „előrelátta a fasizmus rettenetes világát. Művei, naplója, levelezése bizonyítja, hogy bízvást hasonlíthatjuk olyan szeizmográfhoz, amely már egy közelgő földrengés első lökéseit is jelezte. Úgy hivatkoznak rá, mint kortársunkra és valóban óriási történelmi jelentősége van.” Mondta ezt Ehrenburg azután, hogy még három évvel korábban, amikor emlékirataiban említést próbált tenni Kafkáról, a cenzúra egyszerűen törölte ezt a baljós nevet. És az is bizonyos, hogy Ehrenburg éppen a liblicei konferencia szervezőinek utólagos támogatása végett mondta a nemzetközi társaság által viharos tapssal fogadott mondatait, amelyhez a szovjet vezetés kénytelen volt jó képet vágni.

A csehországi konferencia díszvendégei kétségtelenül Roger Garaudy, a Francia Kommunista Párt politikai bizottságának tagja és Ernst Fischer, az osztrák párt központi bizottságának tagja, volt osztrák kulturális miniszter voltak. A bevezető előadásokat pedig Pavel Reiman, a prágai párttörténeti intézet igazgatója, illetve Eduard Goldstücker, a Károly Egyetem német tanszékének vezetője, mindketten régi kommunisták, akiket alig néhány éve rehabilitáltak, tartották. (1968 augusztusa után mind a négy tudóst kizárják a pártból és a kommunista világmozgalom kiközösíti őket.) Max Brodot, az Izraelben élő prágai német írót, Kafka hű barátját és életművének kiadóját ugyancsak meghívták, de a 79 éves Brod csak levélben köszöntötte a tanácskozást.

Két magyar felszólalás is elhangzott Liblicében. Az egyiket Krammer Jenő, a régi sarlós, 1928 és 1946 között az érsekújvári gimnázium tanára, 1963-ban pedig a budapesti egyetem német tanszékének docense, tartotta. Krammer Kafka magyar recepcióját ismertette röviden, főleg az újabb publikációkat említette meg, de kiemelte, hogy a világon az első Kafka-monográfiát – igaz, franciául – Németh Andor, József Attila jó barátja írta 1947-ben. Különös azonban, hogy Krammer nem tett említést arról, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi élet milyen korán fedezte fel Kafka korszakos jelentőségét. Az érthető, hogy 1963-ban nem merte említeni, hogy az akkor emigráns Márai Sándor már 1922-ben lefordította Kafka egyik novelláját, de teljességgel érthetetlen, hogy miért nem közölte a résztvevőkkel: Fábry Zoltán 1925-től folyamatosan méltatta az írót, a legnagyobb kortársak között sorolva fel nevét. A másik magyar előadást Rákos Péter tartotta „a kafkai életmű sokszólamúságáról”. Komoly elemzése ez az életműnek, amely elismerést aratott a rangos résztvevők előtt.

A Kafka-konferencia nemcsak az író életművének tanulmányozásában lett megkerülhetetlen mérföldkő. Nyitánya volt annak, hogy a baloldali írástudók, akiket a dogmatizmus megfosztott a szabad gondolkozás lehetőségétől, milyen nagyszerű teljesítményekre képesek, amint képesek kiharcolni szabadságukat avagy akárcsak viszonylagos szabadságukat. A lelkiismeret szabadságharcának fontos csatáját vívták meg a liblicei kastélyban.