Pinokkió és Mussolini meglepő párosa

„Ha az egyik élet elvész, a másik szárba szökken” – hangzik el a film elején Dzsepettótól, az öreg fafaragótól, miközben fia, a kis Carlo egy fenyőtobozzal játszik. Az első világháború idején vagyunk. Dzsepettó egy feszület befejezésén dolgozik, melyet a város temploma számára készít. Nem tudni, hogy a repülők, amelyek elzúgnak a fejük felett, melyik hadsereghez tartoznak, melyekből valószínűleg egy tévedés folytán hullanak bombák a városra. Az egyik bomba a templomra esik, ahol abban a pillanatban éppen csak Carlo tartózkodik. Dzsepettó évek múltán sem tudja feldolgozni fia halálát. A Carlo sírköve fölé magasodó fenyő fájából készíti el Pinokkiót: a bábu pedig csodás módon életre kel. A fenyőtobozt tehát nyilvánvalóan a megújulás metaforájának szánták a készítők.

A képlet azonban nem ilyen egyszerű del Toro filmjében. Ez a Pinokkió ugyanis az élet és a halál határmezsgyéjén táncol (és ezt gyakran szó szerint is megteszi). A történet előrehaladtával a fabábuként életre kelt rakoncátlan fiút pisztolylövések érik, megégnek a testrészei, majd elüti egy teherautó: míg ezek a történések kioltanák az egyszerű ember életét, őt a lelkek birodalmába repítik, ahonnan egy szellem küldi vissza minden egyes alkalommal az élők közé. Pinokkió leghőbb vágya, hogy igazi kisfiú lehessen, ami paradox módon azt is jelenti, hogy meg akar halni, hiszen csak egyszerű halandó szeretne lenni.

Ez a lavírozás az élet és a halál között, a földöntúli erők bevonása a halandók világába természetesen nem meglepő elem del Toro filmjeiben. A mexikói rendező a barokk hangulat és a hátborzongató elemek kedvelője, ezért nem nehéz megérteni, miért is vonzotta Collodi története, melyben a pajkos és neveletlen fabábu furcsa kalandjaival bajba sodorja magát és a hozzá közelieket. A mexikói rendező, úgy tudni, már egy évtizede készült a sztori elkészítésére, mire zöld utat kapott a Netflixtől.

Míg Walt Disney 1940-ben készítette el a nagy sikerű rajzfilmváltozatot Collodi regénye alapján, úgy tűnik, az utóbbi években reneszánszát éli Pinokkió története. Matteo Garrone olasz rendező élőszereplős változata 2020-ban készült el (ebben Roberto Benigni játszotta Dzsepettót), míg ugyanebben az évben, csupán pár hónappal később a félig élőszereplős, félig animált produkciót láthattuk a mozikban (Dzsepettó szerepében Tom Hanksszel). A törekvés, hogy eltérjen a klasszikus Disney-féle Pinokkiótól, azonban del Torónál a leginkább szembetűnő. A stop-motion technikával, bábfigurák mozgatásával életre keltett produkció képi világát Gris Grimly illusztrátor munkája ihlette, aki 2002-ben készített rajzokat Collodi regényének új kiadásához. Grimly torzonborz Pinokkiója nyomokban sem emlékeztet az 1940-es Disney-rajzfilm képeire, és erre épített del Toro is. Míg a jól ismert Disney-féle Pinokkió-figura emberi vonásokkal rendelkezik, végtagjai lekerekítettek, felszíne sima és egyenletes, a del Toro-féle Pinokkió cingár, egyenetlen fenyőfából készült, nincs ruhája, hiányzik az egyik füle, hátából vasszögek állnak ki és mintha répát szúrtak volna fejébe az orra helyén.

Del Toro legfontosabb változtatása azonban – és ezen a ponton a mexikói rendező nemcsak a Disney-féle változattól, hanem Collodi meseregényétől is eltér – a történelmi háttér. Del Toro ugyanis Benito Mussolini Olaszországába helyezi a történetet. Pinokkió kisvárosában a lakosok életét két dolog határozza meg: a vallás és a fasizmus. Az ő szemükben az emberként viselkedő faragott bábu elsősorban a fegyelmet és a rendet sérti – bár a sztori előrehaladtával akad itt majd olyan is, aki szemében Pinokkió képessége túlélni, azaz nem tudni meghalni, nagyszerű eszköz a háborúzáshoz. Míg a lakosok az Il Ducét ünnepelve lendítik magasba a karjukat, Pinokkió énekel, táncol és rakoncátlankodik.

Ez az alaphelyzet azonban nem szerencsés. Nem teljesen világos, hogy del Toro kinek szánta a fasizmussal dúsított mesét: a kegyetlenkedés és az élet és halál közötti lavírozás túl erős témának tűnik ahhoz, hogy csemetéinket ültessük a kép-ernyő elé, az igényes felnőtt néző azonban hiányolni fogja a történelmi háttér kibontását. Annak ellenére, hogy maga Mussolini is megjelenik a filmben, a fasizmus nem válik olyan témává, melyről úgy érezzük, közölni szeretne velünk valamit a film, csupán díszlet a történethez, mely del Toro ízlését szemlélteti. A döcögős, alacsony, olasz akcentussal megszólaló báb-Mussolini karikatúraként hat: a film talán legnagyobb melléfogása, hogy szimpatikus figuraként jeleníti meg a huszadik század egyik legnagyobb vérengzőjét. A fasizmus így sajnos nem más, mint del Toro kézjegyét dicsérő, barokk stílusú, kissé hátborzongató, de egészében véve szeretnivaló dekoráció a filmben. A produkció az időzítés miatt még kevésbé szerencsés, hiszen (bár a film korábban készült el) Olaszországban nemrégen egy olyan párt nyerte meg a választásokat, melynek gyökerei a fasiszta ideológiába nyúlnak vissza.