„Osztrolenka véres csillaga” (Józef Bem, 1794–1850)

A költő erdélyi harcok alatt írt verseivel örök emléket állított a tábornoknak, és nagyrészt az ő érdeme, hogy Bem neve bekerült a magyar köztudatba. Idén ünnepeljük a lengyel tábornok születésének a 225. évfordulóját. 

Józef Bem 

Józef Zachariasz Bem 1794. március 14-én született a galíciai Tarnów városában. Ősei polgári származásúak voltak, ügyvéd apja csak később kapott nemességet. Idővel a család Krakkóba költözött, és az ifjú már ott végezte a középiskoláit. 15 éves korában katonának jelentkezett, majd a varsói Tüzér- és Mérnökakadémia hallgatója lett. 1812-ben már főhadnagyként vett részt Napóleon oroszországi hadjáratában, a következő évben Gdańsk védelmében jeleskedett, amiért megkapta a francia becsületrendet. Minden idők legnagyobb hadvezérének Bonaparte Napóleont tartotta, mert véleménye szerint ő bármibe fogott, mindenhol maradandót alkotott. 

A háború végeztével az orosz fennhatóság alatt lévő Varsóban telepedett le, ahol egykori iskolájában, a Tüzér- és Mérnökakadémián kezdett tanítani. Az oktatás mellett haditechnikai újításokkal is kísérletezett, és még az sem tudta ettől elriasztani, hogy egy robbanás során az arca csúnyán összeégett. Bár felettesei tehetséges katonának tartották, az orosz hatóságok politikai okokból elbocsátották. Bem erre vis?szaköltözött szülőföldjére, Galíciába, és gazdálkodni kezdett. 
1830 novemberében felkelés tört ki Varsóban az oroszok ellen. Bem ekkor újra katonának jelentkezett, és őrnagyi rangban egy lovasüteg parancsnoka lett. Későbbi nemzetközi hírnevét az ostrołękai ütközetben alapozta meg 1831 májusában, amikor ő mentette meg az egységével a lengyel hadsereget a teljes pusztulástól. A meghátráló felkelőket az üldözésükre induló oroszok támadása ugyanis a teljes megsemmisítéssel fenyegette. A visszavonulók fedezésére az addig tartalékban lévő Bemet küldték ki, akinek tíz ágyúval kellett megállítania az ellenség rohamát. Ő emberei élén a támadók elé vágtatott, közelről kartácstüzet zúdított rájuk, majd villámgyorsan helyet változtatott. A csatatéren ide-oda cikázó egység húsz perc alatt mintegy 250 lövést adott le. Az orosz gyalogság megtorpant, majd visszavonult, így a lengyel sereg megmenekült. Bár Bem ütegét a hatszoros túlerőben lévő orosz tüzérség végül megsemmisítette, ő maga sértetlen maradt, noha az első vonalból, személyesen irányította katonáit. Az eset Petőfit is megihlette, aki Az erdélyi hadsereg című versében „Osztrolenka véres csillagá”nak nevezte vezérét. 
1831 nyarán Bem lett a tüzérség főparancsnoka tábornoki rangban, és csaknem fővezérré is megválasztották. A felkelés leverését követően honfitársaihoz hasonlóan ő is Nyugat-Európába menekült. Itt először lengyel emigráns hadsereget akart szervezni, majd jobb híján a cár ellen harcoló törökök vagy cserkeszek közé akart állni, de tervei sorra kudarcot vallottak. 

Bem apó 

1848 tavasza új lehetőséget jelentett az ő számára is. Először, kevés sikerrel, Párizsban próbált a lengyel ügynek támogatókat szerezni, majd októberben a Habsburg birodalom központjába, Bécsbe utazott. Az akkor kitört forradalomban a bécsiek először a nemzetőrség vezetését, majd a város védelmének irányítását bízták rá. Bem szokásához híven az első vonalból vezényelte katonáit, de itt már meg is sebesült. Miután a város elesett a császáriak halálra keresték, de ő álruhában, hamis útlevéllel Magyarországra szökött. 
A szolgálatra jelentkező Bemről a magyar vezetők többségének, Görgeynek, Mészáros Lázárnak vagy Kossuthnak meglehetősen rossz véleménye volt. Honfitársai is ellene fordultak, mivel ellenezte egy önálló lengyel katonai egység felállítását. Az ellentétek végül odáig fajultak, hogy egyikük merényletet követett el ellene, de a golyó megakadt a tábornok arccsontjában. Decemberben Bem átvette az erdélyi magyar hadsereg irányítását. Ezt a posztot mások nem merték elvállalni, mert akkor már csaknem egész országrész ellenséges kézben volt. Ő viszont nem riadt vissza a feladat nagyságától, és alig két hét alatt újjászervezte felbomlóban lévő seregét. A tüzérei jórészt iskolapadot elhagyó diákok voltak, míg az ágyúkról egy székely ezermester, Gábor Áron gondoskodott. De az ő keze alá került a bécsi Akadémiai Légió is, mely az októberi forradalom leverése után menekült Magyarországra. Bár az erdélyi harcokban légionáriusok legtöbbje elesett, az életben maradtakat megbecsülése jeléül a tábornok tisztté léptette elő. 

December közepe táján Bem támadásba lendült. Ígéretéhez híven karácsonyra bevette Kolozsvárt, januárban pedig már a Székelyföldet és Észak-Erdélyt is visszafoglalta. A harc februárig kétesélyes volt, de attól kezdve Bem kezdett felülkerekedni. Március végére fel is szabadította Erdélyt, az ellenséges erőket pedig kiűzte az országból. Áprilisban részt vett a Bánság megtisztításában, ahol a felkelő szerbeket és a vele szövetséges császáriakat szintén a határon túlra kergette. Kossuth ekkor ki akarta nevezni a magyarországi hadsereg főparancsnokának, de ő nem akart megválni Erdélytől. 

A kortársak egyöntetű véleménye szerint Bem első pillantásra egy jelentéktelen külsejű emberkének tűnt. Különösen találó Jókai megállapítása, aki egyik írásában „kis szürke ember”-nek nevezte. Nem véletlen, hogy Debrecenben, a tábornok fogadására felsorakozott közönség a délceg segédtisztjét éljenezte meg, és nem őt. De székely katonái rajongtak érte, a tábornok pedig még az erdélyi folklórba is bekerült. A néphiedelem ugyanis Rákóczi Ferenc álruhában visszatérő katonájának tartotta, aki a fejedelem bűvös kardjával harcol. 

Bátorsága legendás volt. Legtöbbször az első vonalból irányította embereit, és gyakran csak egy hajszálon múlt az élete. A szászvárosi csatában például ellőtték a középső ujját, Medgyesnél a lövedék a köpenye alatt lévő iratcsomóban akadt meg, Szőkefalvánál pedig a kabátja fogta fel a neki szánt kardvágást. Volt, amikor a lovát lőtték ki alóla, máskor a mellette lévő segédtisztjét érte a neki szánt golyó. Serege visszavonulását a tüzérség élén nemegyszer ő fedezte, egy ízben pedig lovaglóostorral esett neki az ágyúit megrohamozó ellenséges katonáknak. A korabeli hadiszokásokkal ellentétben azonban lovagiasan bánt a legyőzött ellenséggel, a hadifoglyok életét is megkímélte. Az ellenséges városokat sem dúlta föl, tömeges kivégzések helyett beérte a főkolomposok megbüntetésével és hadisarc kivetésével, a többieknek pedig amnesztiát adott. 

Petőfi 1849 januárjában került Bem táborába. A lengyel tábornok ugyan nem ismerte a verseit, és a tollforgatókat sem igazán kedvelte, mégis fiaként bánt a költővel. Hogy óvja, futárszolgálatra osztotta be az első vonalakban harcoló költőt, 1849 nyarán pedig éppen a segesvári csata előtti napon tiltotta meg neki, hogy a sereggel menjen. Sajnos, Petőfi ez alkalommal nem engedelmeskedett a tábornoka parancsának…1849 júniusában, a cári hadsereg megjelenése eldöntötte a háború sorsát. Az oroszok a Maros völgyén keresztül akartak a Tiszántúlra kijutni, hogy a magyar kormányt gyűrűbe fogják, de Bem keresztülhúzta a számításaikat. Az ellenséges csapattestek között ide-oda cikázva jó másfél hónapon át tartóztatta fel az előrenyomulásukat, miközben többször le is győzte őket. Áttört Moldvába is, hogy a románokat fellázítsa az ott állomásozó oroszok ellen, de a remélt felkelés nem tört ki. A folyamatos harcok azonban felőrölték a seregért, és augusztus elején Nagyszebennél döntő vereséget szenvedett. Ekkor Magyarországra ment, ahol ő lett az új főparancsnok. Temesvárnál átvette a magyar fősereg irányítását honfitársától, Henryk Dembińskitől, majd csatát kezdett. A jól induló ütközet katasztrofális vereséggel végződött, mert harc közben kifogyott a magyar hadsereg lőszere. Elődje, Dembiński ugyanis elfelejtette közölni vele, hogy a lőszerkészletet még korábban egy jó 60 kilométerrel odébb fekvő helységbe küldte. Bem maga is megsérült, a vezér nélküli, pánikszerűen visszavonuló sereg pedig felbomlott. A tábornok a világosi fegyverletételt követően Erdélyben akarta folytatni a harcot, de már nem volt kivel, így augusztus vége felé ő is az emigráció mellett döntött. 

Murad pasa 

Az oszmán kormány a menekülteknek magas tisztségeket ajánlott fel a mohamedán hitre való áttérés fejében. Bár a többség ezt elutasította, de néhányan – így Bem is – éltek a felkínált lehetőséggel. A lengyel tábornok ugyanis mindenáron katona akart maradni, hogy idővel harcolhasson az oroszok ellen. Áttérését követően Murad pasa néven a szíriai Aleppó helytarója lett, és ő verte le az ottani arab és drúz törzsek lázadását. Bár nagyon várta az orosz–török háború kitörését, ezt már nem érhette meg. 1850. december 10-én maláriában elhunyt, utolsó szavai a következők voltak: „Lengyelország, én már nem szabadítalak föl.” 

Bemet Aleppóban temették el, de holttestét 1929 júniusában exhumálták, és a szülővárosában, Tarnówban helyezték örök nyugalomra. Az őt szállító vonatot mind Magyarországon, mind Csehszlovákiában ünnepélyesen fogadták, a koporsót pedig a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel. De a püspöki kar a mohamedán hitre való áttérése miatt nem engedte Bemet lengyel földbe temetni. A tábornok végső nyughelye így egy mesterséges tó közepén álló szarkofág lett, amelyet hat darab, 12 méter magas kőoszlop tart a levegőben. A koporsó oldalain pedig lengyel, magyar és török nyelven egy-egy név olvasható, Józef Bem, Bem apó és Murad pasa. 
 

Vesztróczy Zsolt 
történész, Országos Széchényi Könyvtár