Örülni tud olaszul is, bánkódni csak magyarul

– Azt, hogy magyar vagyok, nem lehet sem feledni, sem föladni! – mondja, s rögtön sorakoztatja a miérteket. – Anyám magyarul énekelt nekem altatódalt, imádkozni is csak magyarul szeretek igazán, bár tudom az összes misét és az összes imádságot olaszul is. Míg örülni tudok olaszul is, bánkódni csak magyarul, igazán sírva vigadni is csak magyarul lehet! Büszke vagyok az anyanyelvemre, nekem a legszebb, a leggazdagabb nyelv a világon. Nagyon szeretem a verseket, bár eredetiben ismerem Dante Isteni színjátékát, élvezni csak magyarul tudom Babits fordításában; és így van ez jóformán a világirodalom minden nagy költőjével, mert a mi műfordítóink zseniálisak voltak. A magyar líra szerelmese vagyok, itt is megvan jóformán minden költőnk munkája, ha meg hiányzik valami, megyek az internetre.

Elmenetelednek van egy tragikus vetülete, a szüleidet már soha többé nem láttad viszont.

Amikor eljöttem, még stabilan állt a berlini fal, akkor úgy tűnt, soha semmi sem fogja megingatni, bár a férjem, Piero nagyon bizakodó volt, hogy lesz változás. Lett – csak későn jött, a szüleim nem érték meg, nem láthattam őket soha többet. Nagyon keserves volt. Apám megbetegedett, anyám még reménykedett, hogy sikerül eljönnie, hogy lássa, hol és hogyan élek. Nem engedték ki. Van egy tengerparti út Sienához közel, még most sem tudunk úgy végigmenni rajta Pieróval, hogy ne jutna eszünkbe, oda akartuk elvinni anyut, mert sosem látta a tengert, és úszni nagyon szeretett. Még mindig nagyon fáj! Anyám a leveleiben mindig pozitív volt, tartotta bennem a lelket az utolsó pillanatig. A halála nagyon megtört, csak két lehetőség volt: vagy megkeményedek, vagy bezsongok! Anyám nem engedte, hogy elhagyjam magam, még az utolsó levelében is azt írta, az az élet rendje, hogy a fiókák kirepüljenek a fészekből, és én azért mentem ilyen messzire, mert erősebb volt a szárnyam.

A bársonyos forradalmat követően jöttél először haza, előtte Magyarországra látogattál. Milyen érzés volt?

Tizenkét év után jöttem először haza, s végigjártam minden ismerős helyet Pieróval, de már csak illúzió volt, mert én sem voltam ugyanaz – mintha már egy másik életet éltem volna. Nehéz szavakba foglalni: amikor először mentem Magyarországra, Budapestre, és csak 80 kilométer választott el Ipolyságtól, egyszerűen nem akartam elmenni a határig, mert nekem már nem volt otthonom, csak két sírhant a temetőben. A rendszerváltás után főleg Komáromba jártam Ferkó bátyámhoz, a szülőföldemre ritkábban, mert a régi Mits Klárit sehol sem találtam többé. Más lettem, nem jobb, nem rosszabb, más.

Több mint 40 év távlatából milyennek tartod a döntést, hogy Olaszországban élj?

A sok szenvedés, szomorúság ellenére sem bántam meg a döntésemet, kitágult, megnyílt a világ, mikor eljöttem; soha életemben nem foglalkoztam különösebben politikával, nem voltam Nyugatimádó, talán nem is tudatosítottam, mennyire zárt, korlátolt világban éltem addig. Csehszlovákiában volt otthonom, de nem éreztem, hogy hazám van. Olaszország befogadott, állampolgárságot adott, van itt is otthonom, de ez se a hazám! Úgy látszik, arra vagyok ítélve, hogy hazátlannak érezzem magam, bár vannak gyökereim, sziklaszilárd magyarságom, de az, hogy olyan államban nőttem föl, ahol mindig kisebbségi voltam, egyszerűen törölte azt a fogalmat, hogy hazaszeretet. Nem voltam soha soviniszta, most is van sok szlovák barátom, barátnőm, tartom velük a kapcsolatot, a szlovák nyelvet sem felejtettem el, Pozsonyt nagyon szeretem, de elszomorít, mikor értelmetlen, soviniszta kirohanásokat olvasok az interneten a magyarok ellen, főleg ma, az egyesült Európában.

Milyen volt külföldön élni, és mennyire nehéz érvényesülni?

Az, hogy Piero mindig mellettem volt, nagyon megkönnyítette a helyzetemet, ráadásul az alkalmazkodóképességem mindig jó volt. Az olaszok barátságos, érdeklődő nemzet, a sienaiak zárkózottabbak, de korrekt, élni tudó és élni hagyó emberek. Ma a fiatalok nehezebb helyzetben vannak, a globalizáció és a hosszan tartó válság megnehezíti egy karrier kiépítését, főleg a művészet és a kultúra sínyli meg az anyagi bázis drasztikus csökkentését, még a legmagasabb színvonalú operaházak is állandó anyagi gondokkal küzdenek. Siena negyven évvel ezelőtt Olaszország egyik leggazdagabb városa volt; Európa legrégibb bankja Sienában van, híres, a bolognai és a padovai egyetemekkel szinte egyidős egyeteme, sokat nyújtó turizmusa van, rendkívül fejlett kórháza, gyönyörű művészi légköre, gazdag történelme. Csodálatos volt itt élni és dolgozni!

Ismert helyre, közegbe mentél, mert előtte már jártál Sienában nyári kurzus ösztöndíjasaként. Aztán negyedikes korodban is kaptál ösztöndíjat a palermói mesteriskolába. Nyilván húzott valami vissza.

Itt találtam egy életre társat és egy olyan életformát, amely kielégített.

Azért nemcsak személyes, emberi kötődés vonzott, hanem nyilván a zene is közrejátszott abban, hogy Verdi hazáját válaszd második otthonodnak. Ki, mi volt erősebb? Piero vagy a zene?

Piero, mert énekelni mindenütt lehet, de Piero csak egy van, és ő csak Sienában tudott élni és dolgozni. Negyvenöt éve vagyunk együtt, néha megkérdezem, nem bánta-e meg, hogy engem választott, s a válasz mindig ugyanaz: mindent újra végigcsinálna. Pedig neki sem volt könnyű. Amikor megismerkedtünk, én csak nagyon kicsit tudtam olaszul, nagy volt a korkülönbség is köztünk, én sokszor türelmetlen voltam, mert sokáig kellett várnom, hogy fölszámolja az első házasságát. Akkoriban Olaszországban a válás tabu volt… Ma már minden rendeződött, hivatalosan is egymáshoz tartozunk, de nem ez volt a legfontosabb. Engem a fiai hamar elfogadtak, az unokái meg azonnal, fenntartás nélkül. A legnagyobb unokát zongorára tanítottam, rendkívül érdekesnek találta, hogy én tudok egy nyelvet, amiből ő egy szót sem ért. Sőt, akart magyarul is tanulni, de nem volt rá idő. Most, felnőttként agroturizmussal foglalkozik, sok magyar vendége is van, s amikor nyelvi nehézségekbe ütközik, és nem tud velük szót érteni, jönnek a telefonok, és tolmácsolok. Nyáron volt egy vicces epizód is: két magyar házaspár bejött Sienába, leparkoltak valahol, de úgy eltévedtek, hogy képtelenek voltak megtalálni az autójukat. Nekem telefonáltak, de nem tudtam elmenni értük. Hívtam egy taxit, és a taxisofőrrel kinyomoztuk, hol is lehet a kocsijuk.

Sienában nincs operaház. Koncerteket adtál, de igazi operaszínpadon nem léptél fel. Nem fáj ilyenkor egy operaénekes szíve?

Ha nincs is operaháza, van egy igen színvonalas zenei akadémiája nyári mesterkurzusokkal, színháza pedig több is van, ahol sok ötletemet meg tudtam valósítani. A két szép, nagy színház mellett sok kicsi is van, sőt van magánszínház is, egy márkinő palotájában, akinek a férje lengyel katonatiszt volt. A márkinő elismert költő volt, színházi laboratóriumot is vezetett, több, ma már ismert és nagy karriert befutott színész onnan került ki. Engem nagyon kedvelt, a barokk kvartettel több koncertet adtunk nála, a lányával, aki jó barátnőm, s évekig balettiskolája volt, szintén volt néhány rendezvényünk. Hogy mint énekesnő nem futottam be nagy karriert, néha elgondolkodtat, de különösebben nem fáj; a hangom hibátlan még most is, sőt, talán még szebb lett, mert konszolidált, jó technikával használom.

Nem találkoztál azzal, hogy a nyelvi nehézségek miatt – ha eleve voltak, hiszen azt mondod, hogy már olaszul álmodsz és olaszul gondolkodsz – kevésbé vesznek komolyan?

Mint énekesnőnek nyelvi nehézségeim nem voltak, a zene mindent megold és áthidal. A diplomámat azonnal elismerték, hogy több nyelvet tudok, inkább előny volt, sőt, az otthoni iskoláink nagyon jó hírnévnek örvendenek itt Olaszországban. Egyébként az unokákkal kizárólag én foglalkoztam, velem akartak tanulni, irodalmat, történelmet, filozófiát, vegytant – egészen az érettségiig. Ginevra, Piero kisebbik lányunokája, rettenetesen félt a történelem-tanárnőjétől, mert nem tudott tanulni, hajlamos volt a magolásra, a tanárnő meg szigorú és igényes. Egész délutánokat tanultunk együtt, igyekeztem rávezetni a logikus gondolkodásra, hogy értse és keresse az összefüggéseket, a történelmi alakokhoz próbáljon emberileg is közelebb jutni. Egyszer azt mondtam, nekem Julius Caesar nagyon szimpatikus, mire kerekre nyílt szemmel kérdezte, miért?! Így már el lehetett indulni. A végén történelemből jeles lett, és a tanárnő kedvence.

Tapasztaltad, hogy ma már más magyarként megjelenni külföldön, mint harminc-negyven évvel ezelőtt?

Ma sokkal közelebb van Kelet-Európa. Amikor én kijöttem, egzotikus lénynek számítottam, az átlagemberek nagyon keveset tudtak rólunk, a szovjet blokk szinte hermetikusan elzárt minket. Az egyik kedves szomszédasszonyom egyszer bizalmasan megkérdezte, hogy mi is civilizált világban élünk-e. Nem akartam megbántani, ezért nem mondtam neki, hogy mi még mindig nyereg alatt puhított nyers húst eszünk...

Kint feltaláltad magad. Tanítottál, gyerekkórust vezettél. Fesztiválokat, hangversenyeket, rendezvényeket szerveztél. Még ma is folytatod?

Igen, bár az utóbbi időben le kellett lassítanom, mert Pierónak sok egészségi problémája volt, állandó gondoskodást igényelt. A tavalyi év nehéz volt, november végén meghalt az idősebb bátyám. Ritkán mozdulhatok ki, de itthonról sok mindent meg tudok szervezni. A munkatársak, a zenészek, énekesek eljönnek hozzám, házi koncerteket rendezek, alapítottam egy zenei társaságot, Musicaincanta a neve, magyarul kb. annyit jelent, hogy „elbűvölő zene”. Pár éve a város fölkért, hogy egy fesztiválon az emigráció témaköréhez kötődve hozzak össze egy zenei rendezvényt. A találkozón megjegyeztem, hogy én is emigráns vagyok, a „szépség emigránsa”. Megtetszett nekik a definíció, így szerveztem egy olyan hangversenyt, amelyen olyan itt élő, de idegen származású énekesek és zenészek léptek fel, akikkel sokszor dolgoztam együtt. Kilenc nemzetiség volt képviselve, minden énekes hazája nyelvén is énekelt az olasz repertoár mellett. Később egy örmény énekesnővel és egy ukrán zongoristával kezdtünk dolgozni, és megalapítottuk ezt az új zenei társaságot, és az örmény népirtás 102. évfordulójára érdekes előadást rendeztünk, visszhangja eljutott Örményországba is. Tavalyelőtt sienai Szent Katalin emlékére szerveztünk a színházban a helyi sportegyesület művészi tornászaival egy eredeti előadást – fergeteges siker volt. Jelenleg azon dolgozom, hogy Bastianininak, a világhírű, sienai születésű baritonista születésének 100. évfordulójára szobrot állítsunk. Nagyon lassan megy minden, sok a bürokrácia, bár az ötlet tetszik a polgármesternek is.

Hogy élsz manapság?

Sokat vagyok itthon, Pieróval már lemondtunk az utazásokról, bár a nyáron voltunk még Komáromban, de a lakásomat eladtam, mert csak ritkán jutottunk oda. Sajnáltam, nagyon fájt a szívem érte, de reálisan kell gondolkodni! Pierónak kényelmetlen és veszélyes volt a sok lépcső. Annak idején dolgoztam fiatal tehetségekkel, akik azóta szépen érvényesültek. Énekórákat még mindig adok, sokan jönnek hozzám ötletekért, tanácsért, vagy egyszerűen csak barátságból. Minden nap, amelyik nagyobb baj, probléma nélkül múlik el, isteni ajándék. Meg kell becsülni!