Kultúra

Öröm – lehangoló helyzetben

Életművének újabb, kézzelfogható elismerésével gazdagítja házi gyűjteményét Szabó István, a magyar film élő klasszikusa. A világ különböző fesztiváljain kapott díjai mellé most a trencsénteplici Art Film Fest Arany Kameráját is kiteheti.
Szabó G. László

2014. június 25. 19:41

Legutóbbi filmje, Az ajtó továbbra is szép köröket fut a világban, Trencsénteplic most zajló fesztiválján azonban az 1992-es berlini mustrán Ezüst Medvével jutalmazott Édes Emma, drága Böbe című alkotását tűzték műsorra, s a vetítés utáni előadásával alkotói műhelyébe is betekintést engedett a hetvenhat éves rendező.

A Mephistóért kapott Oscar-díja után milyen érzéssel vette át egy rangos, de mégsem A kategóriás kelet-európai fesztivál elismerését? De az is érdekelne, hogyan fogadta a hírt, hogy Arany Kamerát kap alkotói munkásságáért?

Először is jött egy halálosan hivatalos levél Jiří Menzel aláírásával. Körülbelül az állt benne, hogy: „Kedves barátom, ez egy fantasztikus fesztivál és egy fantasztikus díj, légy szíves, gyere el, és vedd át.” Mit lehet erre mondani? Boldogan megyek! Elsősorban azért, mert örül az ember, ha megtisztelik egy díjjal, másodszor pedig egy számára nagyon kedves ember írta a levelet. Jirka. Fel is hívtam őt rögtön telefonon, és közöltem vele, hogy utazom, a meghívást elfogadom. Jössz te is? – kérdeztem. És mondta, hogy sajnos, nem, mert Shakespeare-t rendez a prágai Várban.

Méghozzá sötétedés után, a késő esti órákban.

Ez a borzasztó. Mi már csak akkor kapjuk meg a helyet, ha besötétedett. De lehet, hogy igazuk van.

Mondja kacagva… értem a tréfát.

De a filmedet, a Donhuanokat még nem láttam, közöltem Jirkával. Mire ő: azt Trencsénteplicben sem fogod látni, úgyhogy elküldöm. És két nap múlva, postán meg is jött a film, és remekül szórakoztunk rajta a feleségemmel. Nagyon szeretetre méltó alkotás. Az életről szól, hogy milyen szomorú, és ezt olyan könnyedén, olyan élvezetesen mondja el, hogy csak na! Ez is egy igazi Menzel-film. Embereket látsz, akiken az elejétől a végéig nevetni kell, miközben nagyon szereted őket, mert olyanok, mint te, és van benne néhány egészen remek színész. Például az idős operaénekest játszó Martin Huba. Zseniális, amikor a puszta kézmozdulataival instruálja a többieket. A másik: Libuše Šafránková, a karénektanárnő szerepében. Vagy az a fiatal operaénekesnő, aki punk ladyként jelenik meg a filmben, és ámulatba ejtő hangja van.

Szóval átvette a díjat…

…aminek nagyon örülök. Én mindig örülök, ha valamilyen fokon elismerik a munkámat. Az is kellemes érzés, ha ízlik a leves, amit főztél, hát még ha tetszik a film, amelyet te rendeztél!

De ha már Arany Kamera! Az a típusú rendező, aki a forgatás során bele-belenéz a gépbe, vagy mindent rábíz az operatőrre?

Engem nem is annyira a kamera, mint inkább a kép vonz. Fantasztikus művészettörténet-tanárunk volt a főiskolán. Szőlőssy Éva. Azért beszélek többes számban, mert a generációmhoz tartozó összes rendezőt, operatőrt ő tanította. Lényegében mi egy nagyon különös, közös nyelven beszélünk, amit úgy hívnak, hogy Szőlőssy Éva-nyelv. Ezt lehet magyarul használni, de minden más nyelven is. Tehát, hogy mi a kép, mi a fény és az árnyék viszonya, a formák és a színek egymáshoz való viszonya, azt mi mindannyian tőle tanultuk. Aki ehhez a nemzedékhez tartozik, vagy eggyel előttünk, eggyel mögöttünk van, az nagyon pontosan és egyféleképpen gondolkodik a képről. Eleinte persze én is állandóan belenéztem a felvevőgépbe, de a Koltai Lajossal való több mint harmincéves együttműködésem során kialakult bennem egy gyakorlat. Mégpedig az, hogy a kezéről látom, hogyan alakul a kép, ha a gumiobjektív kiálló kis karját megmozdítja. Fél szemmel nézem a kezét, és tudom, mi a kép. A díjhoz pedig még ennyit: nagyon kedves, szeretetteljes pillanat volt, amikor Peter Hledík, a fesztivál igazgatója átadta. Előtte ugyanis megkért, hogy beszéljek majd egy kicsit szlovákul. A hátára írta nagy betűkkel, hogy mit kellene mondanom, hiszen én egy szót sem tudok szlovákul. Utoljára a gimnáziumban feleltem így matekból. Egy osztálytársam hátára volt írva a megoldás.

És mi állt a szövegben, az igazgató úr hátán?

Hogy igyekszem olyan történeteket mesélni, amelyek a lelkünket tekintve gyógyító hatásúak lehetnek, meg hogy mindig örülök, ha olyan emberek között lehetek, akik szeretik a filmet.

Két-három év telt el Az ajtó bemutatója óta. Tudja már, mi lesz a következő munkája?

Vannak terveim. Még nem tettem ki a pontot a mondat végére. Készülök. Egy filmhez sokat kell tanulni, olvasni. Korrekt, de nagyon szomorú kiegészítőként mondom azt is: az a fajta film, amit mi csinálunk – és most azért beszélek többes számban, mert ezzel a barátaim, a nemzedéktársaim, köztük remek cseh és szlovák rendezők is így vannak – a gúnyos art house movie megjelölést kapta. Ami azt jelenti, az ilyen filmet nem igazán érdemes megvenni, mert ötven-hatvan férőhelyes mozikban lehet csak vetíteni, esetleg egy nagyváros kis mozijában, közel az egyetemhez, vagy a sznobok számára. Az ilyen filmek ugyanis már nem igazán jutnak be a multiplexekbe. A legnagyobb európai filmeket már csak ilyen eldugott kis mozikban vetítik. Ez egy tendencia. Hozzáteszem: amikor mi kezdtünk filmet készíteni, a film akkor még művészetnek számított, és olyan fantasztikus rendezőket adott a világnak, mint Ingmar Bergman, Fellini, Antonioni, Bunuel, Kurosawa, John Cassavetes, Tarkovszkij, Wajda, Milos Forman, Jiří Menzel, és ebből a fantasztikus filmművészetből lett egy filmipar, amely lehetőséget teremtett mindannyiunk számára. De a film mára szórakoztató termék lett, s ebben a nagyon szűk, keskeny, egyirányú utcában működnek az art house movie rendezői – és ezt most szándékosan mondtam ilyen ironikusan. Ezért aztán nagyon kevés az olyan producer, aki hajlandó felelősséget vállalni, pénzt összeszedni olyan filmekre, amelyekből nem lehet meggazdagodni, hiszen egyre kevesebb nézőjük van. Nagyon nagy szerepet játszik ebben az internet is, hiszen még el sem készül a film, amikor már felkerül a világhálóra. Ez velem is előfordult már, azért mondom ilyen szomorúan. És a fiatalok ott nézik meg, majdnem bélyegnagyságban. De képzeljünk el egy festményt vagy egy freskót. Példát mondani nem szeretnék, nehogy úgy tűnjön, hogy festőóriásokkal akarom összehasonlítani magam.

Akkor mondok én. Csontváry: Magányos cédrus. Michelangelo: Utolsó ítélet.

Képzeljük el bélyegnagyságban bármelyiket! Milyen lehet Bergman az interneten? Szóval ez most egy kicsit lehangoló helyzet, bár hiszem, hogy lesz megoldás, csak nem tudjuk, mikor. Nem véletlenül találta fel az emberiség a mozgóképet, az élő arc rögzítését, a színészek zseniális játékát mégiscsak moziban élvezhetjük igazán. Ezért várom, hogy történjen valami.

Tehát nem veszítette el a munkakedvét.

Derűs ember vagyok, még ha néha el is szomorodom. De úgy látom, a kódexírás vagy a tollal való írás ugyan megszűnt, mégis akad még egy-két Gabriel García Márquez.

Önnek ajánljuk

Gyerekek ezrei élnek "szivárványos családban"

VIDEÓ: Horror a szlovákiai utakon 32.

D4/R7: pert indít a kivitelező az állam ellen

Vizes vb - Negyeddöntős a női vízilabda-válogatott

Hárman sérültek meg egy balesetben Rozsnyón

Anya és lánya szenvedett balesetet egy luxusautóban, az R2-esen

Legfrissebb galériák
Olvasta már?