Operatív fotó – amikor a képek börtönt értek

A filmre fotózást bő egy évszázad után kérlelhetetlenül hazavágó digitális fényképezőgépek a várakozás jóleső vagy éppen idegőrlő feszültségétől fosztották meg a fotósokat. Ma már az exponálást követő pillanatban dönthetünk arról, megtartjuk-e, vagy a digitális enyészetbe taszítjuk a képet, míg a régi masinák esetében a fényképész – akár profi, akár amatőr volt – csak bizonyos idő elteltével, misztikus, a nagy többség számára elérhetetlen, sötétkamrában végzett szertartást követően varázsolta elő a tekercsből a fényképeket. Menynyivel jobban foglalkoztathatta az eredmény azt a fotóst, aki az exponálás előtt nem emelte a szeméhez a fényképezőgépet, hanem a hóna alatt tartotta, és nem mindig az exponálógombot nyomta meg, néha csak a kézitáskáját. Akikről az alábbiakban szó lesz, nem művészi szándékkal művelték a fotózást, egyszerűen bizonyítékokat gyűjtöttek. Az OSA Archívumban a prágai Totalitárius Rendszereket Kutató Intézettel, a Cseh Centrummal és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával együttműködve a kommunista titkosszolgálatok megfigyelések során készített fotóiból nyílt megdöbbentő kamarakiállítás. Igazi Illyés Gyula-i élmény: „mert zsarnokság ott van / jelenvalóan / mindenekben” – akik tudatos életük nagyobb részét a pártállamban élték le, tán azok sem gondolták/gondolhatták, hogy az állami szintre emelt Gonoszság ilyen intenzív módon tolakszik bele mindennapjaikba; akik pedig nem, azok számára sokkoló lehet, hogy a rendszer mennyire mélyreható módon rögzítette alattvalói sorba taszított állampolgárai mindennapjainak akár legintimebb pillanatait is, mert – szó szerint – a falnak is füle volt.
A kiállítás kurátorai – Marek Čulen, Alexis Gibson, Mária Hostinová, Mink András és Tamási Miklós – labirintust építettek a Centrális Galéria kiállítótermébe, melynek külső felén a csehországi anyag tablói láthatók, a belső részében pedig a magyar politikai rendőrség fotóinak, hanganyagainak és rekvizitumainak útvesztőiben bolyonghatunk. A kiállítás hátsó traktusában levő moziban a magyar titkosszolgálat besúgóit és ügynökeit felkészítő oktatófilmeket tekinthetünk meg.
Roland Barthes élete alkonyán született, Világoskamra című, fotográfiáról szóló esszéjében írja: „a Fotográfia kénye-kedve szerint hívja életre, vagy semmisíti meg a testem (tanmese e halált hozó hatalomról: nem egy kommünár az életével fizetett azért, hogy önelégülten kiállt a barikádokra, a bukás után Thiers rendőrei felismerték őket, és majdnem mindegyiküket kivégezték).” Ezt a testet /személyt/egzisztenciát megsemmisítő törekvést érhetjük tetten az állambiztonság felvételein is. A suttyomban, autóstáskába építhető fémállványra csatlakoztatható, az egész keleti blokkban népszerű Robot Star 50 fényképezőgéppel készített képek nem egy perben szolgáltak bizonyítékként...
Az anyag cseh részében chartások, egyházi személyek, művészek, a második nyilvánosság jelesei egyaránt megtalálhatók. A 93 éves korában elhunyt František Tomášek prágai érseket a vasárnapi miséket követően fotózták. Az ügynöknek azt kellett dokumentálni, a Szent Vitus-székesegyház előtti tömegben „kik igyekeznek vele személyes kapcsolatot teremteni”. Az 1982-ben Csehszlovákiába látogató Miloš Forman esetében „a cél a filmkészítési szakmából, színházakból ismert ellenséges beállítottságú személyekkel fenntartott kapcsolatainak dokumentálása, és más ellenséges csoportosulások képviselőivel fenntartott kapcsolatainak feltérképezése”. A filozófus Zdeněk Neubauert chartás társai és „más, antiszocialista erők részére” tartott előadásai miatt zugfotózták.
De sokszor véletlenül is rákerülhetett valaki a névtelen állambiztonsági fotográfus képére, mint például Örkény István, aki a Politikai Nyomozó Főosztály által megfigyelt, a fotók elkészülte után nem sokkal kilenc évre ítélt, utóbb amnesztiával szabaduló Fekete Sándorral találkozott egy étteremben. Az egyébként is megfigyelt, Törpe fedőnevű Heller Ágnes és a Góliát, Fehér Ferenc Kadarkay Árpád filozófiaprofesszor látogatásakor is „képbe kerültek”.
Volt persze, hogy az értelmiségi a maga, a rendszeréhez képest faék egyszerűségű, ám annál humorosabb eszközeivel próbált szembeszállni az elnyomó gépezettel. Kőszeg Ferenc például 1982-ben, amikor a rendszerváltásnak még híre-hamva se volt, futni kezdett üldözői elől. Mikor azok a nyomába eredtek, Demszky Gábor lefotózta őket, majd Kőszeg feljelentést tett a rendőrségen, hogy a képeken látható személyek követik őt.
Fentebb azt írtuk, a lesifotós nem mindig emelte szeméhez a gépet. Volt, hogy az autóban, babakocsiban, táskában vagy éppen kakukkos órában volt elrejtve. Így a kép nem lett mindig elég éles, hogy egyéb, esztétikai értékekről ne is beszéljünk. Az elmosódott, szemcsés fotókon múltunk sötét korszaka bomlik ki.

(Operatív fotó; OSA Archívum, Budapest, Arany János u. 32. Megtekinthető október 30-áig)

Kocur László