Önarckép, háttérben Nyilas Misivel

„Szerencsésnek érzem magam több okból is, elsősorban mégis talán azért, mert mindig nyitott voltam, érdeklődő, ami azt hozta magával, hogy a kollégák és a rendezők is kedveltek engem, szerettek velem dolgozni.“A szerző felvétele „Egyetlen gyereke vagyok szüleimnek, édesanyám harminchat éves volt, amikor a világra hozott, annakidején ez még nem volt divatban, harminchat éves asszonyoknak már inkább unokáik, mint kisbabáik voltak. Fülekre ma is hazamegyek, bár annyiban veszített a vonzerejéből, hogy a szüleim már meghaltak, csak a sírokhoz mehetek. Igaz, ott élnek a rokonaim, a régi barátok, de az idő- és térbeli távolság, ha meg is szépít minden emléket, akaratlanul is elidegenít. Ha évente egyszer-kétszer hazamegyek, Rimaszombat előtt már megtelik a szívem szorongással. Ez a szorongás a lelkiismeret-furdalásból táplálkozik, állandó időhiánnyal küszködünk, s ha akad egy-egy szabad pillanat, azt inkább itthon, a családom körében töltöm. Az otthon maradt régi barátokkal, ha hazamegyek is, csak nagyon kevés időt tölthetek, mert nagy a rokonság, s távolsággal a vérségi szálak megerősödnek. Tavaly volt az első érettségi találkozóm, harminc év után találkoztunk először, ami ennyi idő elteltével jelentős új egymásra találást eredményezett a régi barátokkal, volt s még élő tanáraimmal egyaránt. Röstellem, hogy a gimnázium ötvenéves fennállására szervezett ünnepségen nem mondhattam verset, de éppen Pécset vendégszerepeltünk, így nem juthattam haza. Ezt az adósságomat egyszer még törlesztenem kell. Fülek s az ottani környezet adta az alapokat, versmondó voltam, énekelni, zongorázni tanultam, zenekarral jártuk a környéket, ami kulturális megmozdulás volt, mindegyiken szerepeltem, már akkor színésznő akartam lenni. Rengeteget olvastam, irodalom órán úgy feleltem Shakespeare-ből, hogy a drámáit elemeztem és fejből mondtam a bemagolt részleteket. Szerencsére időben tudatosítottam a palóc tájszólásomat, nagyon tudatosan csiszoltam a beszédemet, de, ha két napig otthon vagyok, óhatatlanul visszaköszön a gyerekkor, a palóc gyökerek. Az érettségi után Budapestre, a színművészeti főiskolára jelentkeztem, Szinetár Miklós és Major Tamás felvételiztetett, de kiestem a második körben. Elkeseredtem, de nem adtam fel, úgy döntöttem, hogy eljövök Fülekről világot látni, tapasztalatokat gyűjtögetni. Pozsonyba kerültem a Madách Könyv- és Lapkiadónál kaptam adminisztrációs állást, ahol kiváló emberekkel találkozhattam. Innen már egyenes út vezetett a rádió magyar adásába, a Déryné Színkörbe, a Forrás Iodalmi Színpadhoz. Pozsonyban újra felvételiztem a színi iskolába, ide sem vettek fel, de az eredményem már biztatóbb volt, mint odaát. A Madáchban mutattak be Konrád Józsefnek, s 1972 szeptemberében felvettek a Magyar Területi Színházhoz.

A színházi életem úgy kezdődött, ahogy az illik, beugrottam egy, a Madách életéről szóló Felkay-drámába, ahol két pici jelenetben Madách kislányát játszottam. Folyamatosan statisztáltam, de kaptam kisebb egyéni szerepeket is, ez volt a felkészülés időszaka, alkalmazkodó és sikerre éhes voltam, kiváló emberek vettek körül, akiktől nagyon sokat tanulhattam. Anélkül, hogy bárkit is kiemelnék vagy mellőznék, mindenképpen szeretném megemlíteni Ferenczy Annikát, akitől a rezdülések, az apróságok jelentőségét lestem el s Németh Icát, akitől a professzionizmus és a végtelenül tudatos szerepfelépítést tanultam meg. Itt tartva nem kerülhetem ki Konrád Józsefet, akit a színház területén mindig nagy tudású, felkészült embernek tartottam, s aki elméleti téren egyengette a pályámat. Sokat kísérletezett, gyakran megértés és társak nélkül, de az ő munkássága kitörölhetetlen a MATESZ történetéből.

Az 1976-os évadban kaptam meg Nyilas Misi szerepét a Légy jó mindhalálig prózai változatában, s ezt a darabot már nekem választották, miattam tűzték műsorra. Ezt a szerepet akkor és visszatekintve a pályámra ma is a vizsgaelőadásomnak tekintem, valójában innen számítom azt, hogy színésznő lettem. Istennek hála, minden évben kaptam valamilyen tisztességes szerepet és ha az akkori műsorpolitika követelményei alapján gyengébb darabokat is el kellett játszanunk, én minden szerepemben találtam valami vonzót, valami megformálható emberit. Közben pótolgattam a szakmai felkészülésnek azt a részét, amely a főiskola hiánya miatt bennem is hiányérzetet keltett, s amit mindmáig pótolgatnom kell.

„Az 1976-os évadban kaptam meg Nyilas Misi szerepét a Légy jó mindhalálig prózai változatában, s ezt a darabot már nekem választották, miattam tűzték műsorra.” A szorgalmam és tettrekészségem végett amolyan Jolly Jokerként tartottak számon, ha az alkatomhoz és habitusomhoz illeszthető szerepből valamelyik kolléganő ilyen vagy olyan okból kiesett, mindig nekem kellett beugranom, ami azért embert próbáló időszak volt a pályámon. Szerencsére mindig könnyen tanultam a szöveget, s ma is nagyon megbízható a memóriám. Közben pozitív visszajelzéseket kaptam mind a közönség, mind pedig a szakma részéről, szilárd talajt kezdtem érezni a lábam alatt, valószínűleg ebben az időszakban lettem színésznő.

Nyilas Misi idején mentem férjhez, akkor kaptuk meg a lakásunkat és akkor szültem meg az első fiamat is. Ez a biztonságérzet és a belső örömök is kellettek ahhoz a színészi önépítkezéshez, ami mind a mai napig bennem működik. Ez idő tájt mertem gondolkodni olyan szerepeken, amelyeket úgy éreztem, hogy már járnak nekem. Persze nagyon sokszor fájt a szívem amiatt, hogy egy-egy szerepet nem rám osztottak, pedig vártam, de én mindig elsősorban a színházért, s csak másodsorban a magam vágyaiért éltem, így viszonylag könnyen tettem túl magam a csalódásokon is. Ma már nem tudom, hogy akkor volt-e ennek jelentősége, főként azt nem, hogy módosították-e az utamat. Keserűséget nem érzek, de az biztos, hogy a tudatom alatti létemben negatív nyomot hagytak. Ha most visszagondolok a Koldusopera Pollyja jut az eszembe, rajongtam ezért a szerepért, nem én kaptam meg. Vágyakoztam a Szent Péter esernyőjében Veronka szerepére, más játszotta, én furcsa módon Adamecné szerepét kaptam, de a Jóisten úgy rendezte, hogy két kolléganőm is kiesett az előadásból, én lehettem Veronka, Adamecné pedig Ferenczy Annika lett, akire ez a szerep íródott. Itt köszön viszsza, amit korábban Konrád Józsefről mondtam, hogy az ő kísérletező kedve olykor túlkapásokba is átment. Soha nem keseregtem, nem siránkoztam afölött, hogy nem kaptam meg ezt vagy azt a szerepet, de azt is el kell mondanom, hogy hiányoznak. Nem csupán a színészi, de a magánéletemből is. Olyan csalódás, mint amikor a legutolsó kisgyereknek a sorban nem jut cukorka, mert tudom, hogy soha nem játszhatom már el a Szecsuáni jólélekből Sente szerepét, ami, ma már tudom, szerepálmom volt. Talán az a baj, hogy soha nem harcoltam a szerepekért, mindig elfogadtam azt, amit kaptam, s igyekeztem becsülettel megformálni, most már tudom, hogy Sentét kérnem kellett volna. Azért nem szóltam, mert azt hitte, mindenki tudja, hogy ez a szerep az enyém. Ugyanígy és ugyanilyen körülmények között maradt ki a La Mancha lovagjában Adunza szerepe, amit akkor még épp eljátszhattam volna. A kolléganő kiválót alakított, de az ő fiatalos üdesége eleve kizárta a korosodó, mindenkinek kiszolgáltatott asszonyszerep megformálását.

Az én pályámból kimaradt többek között Kassa is, a Tháliában vendégművészként sem léphettem fel, mégpedig azért, mert engem Komáromban állandóan foglalkoztattak, mindig játszotta, s egy időben nagyon lekötött a rádió is. Ma már egyre kevesebb magyar hangjátékra jut pénz, így kevesebbet is dolgozunk a stúdióban, pedig igény erre is lenne...

Szerencsésnek érzem magam több okból is; elsősorban mégis talán azért, mert mindig nyitott voltam, érdeklődő, ami azt hozta magával, hogy a kollégák és a rendezők is kedveltek engem, szerettek velem dolgozni. Konrád Józsefről már beszéltem, az ő nagy előnye az volt, hogy engedte kibontakozni a színészeket, hagyott bennünket dolgozni. 1989 után, ahogy megújult, kitágult számunkra a világ, mi is többet mutathattunk meg önmagunkból. Ha nem is innen számítom a színházcsinálás valódi lehetőségét, de az utóbbi tíz év mindenképpen meghatározóvá lép elő mind a színház, mind a társulat, ezen belül az én pályámon is. A mostani rendezők közül Telihay Péterrel szeretek dolgozni, bár az első rendezése, a Tartuffe idején el kellett telni három hétnek, mire közös nevezőre jutottunk, szokatlan volt a stílusa, a munkamódszere, de mostanra már egymásra leltünk, értjük egymást, azt hiszem, ő is elfogad engem. Jó volt Boor Jóskával dolgozni, ő abszolúte profi és korrekt. Ami máig bennem, s azt hiszem mindannyiunkban él, a Mirandolínának az a próbafolyamata, amelyet Benedek Miklóssal tölthettünk, úgy él bennem, mint egy álom. Minden színésznek és minden rendezőnek lehet rossz napja, Benedek Micunak nem volt, ettől csodálatos a vele eltöltött idő. Szerencsés vagyok abban az értelemben is, hogy a kollégák, a rendezők mellett nagyon sokat kaptam az én drága közönségemtől is, az ő visszajelzésük ad mindennapi erőt az újrakezdéshez, a folytatáshoz és a folytonossághoz.

Nemzetiségi társulat vagyunk, de ez ma már kevésbé szorít bennünket korlátok közé, mint korábban. Ha nem itt dolgoznék, valószínű, hogy nem alakult volna ki bennem az az erős nemzettudat, aminek sok anyaországi kollégánk bizony nagyon híján van. Biztos, hogy az ő lehetőségeik tágasabbak a miénknél, különösen néhány kiválasztotté, de nem biztos, hogy valaha is átélték az együvé tartozásnak és az együttalkotásnak azt a meghatározó boldogságát, amit mi a sorsunkból adódóan megtapasztalhatunk.”

Varsányi Marika Kisasszony napján született Gömörben, mostanában már inkább Máriának írja magát. A gömöri réteket ilyenkor öltözteti lilába a magyarkikerics, illő ahhoz a színésznőhöz, aki harminc éve osztogatja ajándékait a közönségnek.