Novellák a láthatatlan sávról

JUHÁSZ KATALIN

Gondolom, sokakat meglepett, hogy kirukkoltál egy szépirodalmi művel.

A filmjeim forgatókönyvét is magam írtam, a dalszövegírás is mindennapos dolog számomra. És időnként megszületett egy-egy novella, illetve rögzítettem egy-két számomra fontos vagy furcsa eseményt. Nem tudtam, mi lesz belőlük, forgatókönyv vagy dal. Szépen gyűltek a szövegek, aztán egyszer Karafiáth Orsi megkérdezte, van-e kötetem. Meglepődött, hogy még nincs. Összehozott egy sráccal, aki egy kiadónál dolgozott. Nézegette a novelláimat, és azt mondta, ők ezeket kiadnák. A dolog azonban valahogy elsikkadt, igaz, én sem forszíroztam. Három évvel ezelőtt megkeresett a Magvető egy másik ügyben, aztán őket is érdekelni kezdték az írásaim. Akkor gyűjtöttem össze a szanaszét levő szövegeket, és kirajzolódott belőlük egy kötet. Szóval igazából nem az én ötletem volt, csak belesodródtam a dologba.

Az anyag nagy része tehát már megvolt, amikor a felkérés érkezett?

Igen. Kicsit féltem az egésztől, mert hallottunk már olyat, hogy egy zenész kiadja a dalszövegeit vagy kötetet jelentet meg, kihasználva a népszerűségét. A könyvnek még mindig nagyobb súlya van, mint egy lemeznek, magasabb kultúrát képvisel az emberek szemében. Viszont a „zenészkönyveknek” csak nagyon kis hányada színvonalas irodalom, például Menyhárt Jenő vagy Nick Cave írásai. Csak akkor akartam kiadni ezeket a novellákat, ha tényleg jók, amit viszont én nem tudtam eldönteni. Ezért adott nagy lökést, hogy egy elismert kiadó mondott igent rá.

Ha nem tudnám, hogy zenész vagy, nem jönnék rá a könyv olvasásakor, mivel egyáltalán nem esik szó benne zenéről vagy a zenészéletről...

A filmforgatókönyveimnek sincs igazán közük a zenéhez. Ez részben tudatos igyekezet eredménye, másrészt én magam sem vagyok része ennek az egésznek. Nem járok össze szakmabeliekkel, nem velük bulizok, szóval nem élek tipikus zenészéletet. A rock and rollból egyedül az érdekel, ami a színpadon történik, illetve a dalszerzés. A dolog körítése már nem izgat.

Szerintem valamennyi novella arról szól, hogy a főhős – vagy a környezetéből valaki – kimozdul a komfortzónájából, a számára ismert környezetből, és bekerül egy másik közegbe, ahol nem tud boldogulni. Mennyire önéletrajzi ez a helyzet?

Nagyon. Minden ember életében vannak olyan történések, amelyek kizökkentik a megszokott kerékvágásból, és olyankor oda a biztonságérzete. Zenészként is megéltem már ilyet. Ami az írásokat illeti, azt hiszem, érezhető belőlük, hogy engem izgat a város és a vidék közötti „határvonal”, az a láthatlan sáv, amely a városi és a vidéki emberek között húzódik. Vidéken nőttem fel, és ezekkel az emberekkel tanultam meg kommunikálni. Ismerem a gondolkodásmódjukat, értem őket és jól érzem magam közöttük. Közben persze nagyvárosi ember is lettem, megtanultam Budapesten is élni, és ez a fajta kettősség egységgé vált bennem. A novellákban pont erről az egységről próbálok beszélni.

Nem túl macerás megteremteni ezt az egységet?

Egyáltalán nem. Például van olyan napom, amikor reggel elmegyek egy kan disznóért Nógrád megyébe valakivel, aki hozzám hasonlóan szintén gazdálkodik, délután pedig indulok az A38 Hajóra egy Budapest Bár-koncertre. És közben csak a ruhámat váltom, a tudatomat egyáltalán nem. Szóval, számomra van átjárás. Szerintem a városi emberben ugyanolyan erősen él a vidék, az érintetlen természet iránti vágy, ahogy a vidékit is vonzza a város által kínált szociális és kulturális élet. Csak nem igazán találják a megfelelő csatornákat. Érdekes például megfigyelni a Budapestre költözött vidéki írókat. Azt, hogy miként reagálnak a városra, kikkel keresik a kapcsolatot. Nos, általában vidéki írókollégák társaságát keresik, velük találják meg a közös hangot. Érezni náluk a zártságot, de ugyanakkor a vágyat is, hogy részei legyenek a budapesti létnek. Bennem viszont egyszerre van meg ez a két világ. Úgyhogy vidékieknek és városiaknak is ajánlom ezt a könyvet.