Népművészet, „szűk értelmezésben”

A magyar(országi) népművészet e több mint egy évszázad előtti felfedezése a különféle világkiállításokhoz kapcsolódik. E tényből következik, hogy a kezdetektől fogva adva volt a nemzetközi összehasonlítás lehetősége is.

A szépreményű kezdeteket azonban csak részben követte hasonlóan pozitív folytatás. „Az anyaggyűjtés és a tudományos igényű feldolgozás nem eléggé átgondolt és rendszerezett, az elméleti szempontok pedig a magyar folklorisztika és néprajzi kutatás határterületeinek legkidolgozatlanabb kérdései” – hangsúlyozza Verebélyi Kincső már könyve bevezetőjében. Szükség van tehát egy elméleti háttér felvázolására, ami jelen munkának persze csak korlátozott mértékben lehetett feladata.

Noha hölgyekről ilyesmiket nem illik írni, de mivel maga állítja ezt, hát idézzük, hogy Verebélyi Kincső „immár több évtizede” kezdte el népművészeti kutatásait, s bár a most bemutatásra kerülő munka „nem az az összefoglalás”, amelyet akkor elképzelt, annak a régi megálmodott szintézisnek – szerény megítélésem szerint – mégis számtalan célkitűzését sikerült most megvalósítania.

Egy rövid kutatástörténeti vázlat után a népművészetet kísérli meg a szerző egyrészt tagolni, másrészt értelmezéséhez, terminológiájához szempontokat nyújtani, illetve helyét kijelölni a társadalomban és a művészetek rendszerén belül. Itt sem kényszerül természetesen teljesen járatlan utakra, hiszen mind a magyar, mind a nemzetközi szakirodalom foglalkozott azért ezekkel a kérdésekkel is. Maga a népművészet, mint tudjuk, tág fogalom. A díszítő- és ábrázoló, illetve tárgyalkotó népművészeten kívül beletartoznak az egész népköltészet, valamint a zene és a tánc, továbbá bizonyos fokig a színjátékszerű népszokások is. Nos, Verebélyi Kincső könyvének tárgya ebből a szempontból a népművészet szűkebb értelmezése, tehát a díszítő- és ábrázoló művészet néhány kiemelt kérdésének a vizsgálata. Ezt a „szűk értelmezést” viszont a lehető legtágabb értelemben valósítja meg, s nemcsak a „nép” által előállított, hanem a „nép” számára mások által készített, s a „nép” által használt artefaktumokat is vizsgálja. Ehhez a tág értelmezéshez nyújt számára (is) segítséget a terminológiai tisztázás. Elsősorban a brünni Richard Jeřábek és a budapesti Voigt Vilmos által kijelölt úton haladva használja a „folklór jellegű képzőművészet” kifejezést (Jeřábeknél ez a nép képzőművészeti kultúrája – výtvarná kultúra lidu – formában jelenik meg). Mindkét kifejezés azt az ellentmondást hivatott feloldani, hogy a népi használatban lévő tárgyak bizonyos hányada nem tartozik a „magasművészet” körébe, viszont a hagyományos népművészeti kutatások sem vonták be vizsgálódásaik körébe, mivel nem a „nép” által lett előállítva. A folklór jellegű képzőművészet kategóriájába viszont egyaránt belatartozhatnak a pásztorok által faragott díszes ivócsanakok vagy pásztorbotok, a parasztlegény által szerelmi ajándékként készített ékes sulyok, a búcsújáróhelyeken vásárolt, ezerszámra előállított kegykép- vagy kegyszobor-másolatok, az út menti keresztek, illetve a vásári áruként terjedt falvédők, háziáldások. És még sok más minden. Mindamellett a szerző nem tud szabadulni a régi beidegződésektől, s miközben mintegy ajánlatként javasol egy új(szerű) fogalmi rendszert, ő maga önkéntelenül is a régiekbe kapaszkodik. Bizonyság erre már maga a könyv címe is, aminek – ha következetesek akarunk maradni – így kellene hangzania: Korok és stílusok a magyar folklór jellegű képzőművészetben. Nem szemrehányásként mondom mindezt, hiszen számomra is felettébb ismerős ez a gond, s még csak nem is ketten vagyunk egyedül Verebélyi Kincsővel ebben a kelepcében. Hermann Bausinger úttörő könyvének (Népi kultúra a technika korszakában) bevezetésében például hosszasan ecseteli, hogy mennyire és miért elavult a „népi kultúra” kifejezés, majd végül (még könyve címében is!) mégis ennél marad. Persze a kutatói-filológiai aggályoskodások mellett, tudom, más, főleg kiadói szempontok (eladhatóság!) is belejátszhatnak ebbe az ellentmondásba. Úgy látszik, bele kell törődnünk szerzői mivoltunk állandó kiszolgáltatottságába, illetve önmagunk korlátaiba és ugyanazt a jelenséget a jövőben is hol népművészetnek, hol folklór jellegű képzőművészetnek, illetve (s ez itt az önirónia helye!) hol népi kultúrának, hol populáris kultúrának mondjuk majd.

A kutatástörténeti háttér, valamint a terminológiai kérdések tisztázása, továbbá a folklór jellegű képzőművészet (!) esztétikai vizsgálati lehetőségeinek, a művészi megformálás elemi eszközeinek a számbavétele után néhány modellértékű részterület (a magyarországi gótikus ládák kormeghatározásának kérdései, a reneszánsz hímzésminták eredete, fejlődése, a Mária-házak kora és stílusa, a pásztorművészet kettős arculata, valamint a magyar népi grafika válfajai) bemutatására, a válaszadási kísérlet közepette további kérdések megfogalmazására vállalkozott. S itt még egy pillanatra meg kell állni. A könyv címe ugyan „mindössze” a magyar népművészet korszakolásához és stiláris meghatározásához ígér adalékokat, ám azért ennél jóval több. Tárgyalja természetesen (?) a mai (és régi) magyarországi nemzetiségek bizonyos jelenségeit is, sőt ezeken túlmenően is ki-kimerészkedik az interetnikus összehasonlítások meglehetősen süppedékes mezejére. Utóbbit az tudja igazán értékelni, aki megkísérelte már eldönteni mondjuk egy gömöri pásztor ivócsanakról, hogy az magyar vagy szlovák faragó pásztor alkotása-e?

Verebélyi Kincső könyve természetszerűleg, már az anyagi és terjedelmi korlátokból adódóan sem ölelheti fel az egész tárgyalkotó népművészetet, annak összes problémáját, ám mindamellett jóval többet mond el, mint amiről hagyományosan a népművészet fogalmáról első hallásra az ember eszébe jut.

(Verebélyi Kincső: Korok és stílusok a magyar népművészetben. Budapest, Osiris 2002)