Ne félj a testemtől

Kétségtelen az is, hogy Whitman költeményeinek enciklopédikus tágassága szinte kozmikus méreteket öltött, és nemcsak kiaknázza a transzcendenciát, hanem különös retorikai-zenei megoldások sokaságával a hétköznapiságból teremt szinte misztikus élményt. Whitman és a zeneiség?

Meredek kérdésnek hangozhat, holott egyáltalán nem az: kétségtelen, hogy Whitman nem hagyományos rímes-metrikus poéta, de pontosan tudja, hogy a szabad vers szintén zenei konstrukció, belső szabályrendszere pedig sokszor kötöttebb, mint egy hagyományos rím- vagy metrumgenerátoré. A magyar irodalom a Petőfi-kortárs Whitmant (május 31-én emlékezünk születésének 190. évfordulójára) csak a nyugatosok környéke táján fedezi fel, kissé fanyalogva: méltó helyét csak később nyeri el nálunk is. A befogadás problémáját alighanem nem is annyira a formátlanságként kezelt forma okozhatta, hanem az a fajta felülstilizálatlan, meghökkentő nyíltság, mely a Whitman-versekből árad, kivált a test, a nemiség, a szexualitás terén, illetve az alapvetően áterotizált világkép.

A cédé első dala (Mint Ádám kora reggel), Ned Rorem amerikai zeneszerző nagyszerű alkotása, pontosan bizonyítani látszik ezt is: „Nézz csak engem, ahogy járok, hallgasd a hangom, közeledj, / Érints meg, simogasd meg a testem, amint megyek, / Ne félj a testemtől“ - énekli Thomas Hampson. Ez a pánerotizmus uralja végeredményben a Whitman-lírát, a testtől való félelem pedig a nyugatos magyar irodalom egyik központi pániktémája maradt. Ned Rorem egy másik szerzeménye (tőle négy dal hallható), az Olykor aziránt is, akit szeretek... kezdetű dala ezt ragyogóan példázza, miközben a „nincs többé viszonzatlan szerelem“ gondolatra fókuszál. Frank Bridge romantikus dala (Utolsó könyörgés) a lélek és a test viszonyrendszerét fürkészi a szerelem univerzalizmusának központba állításával. A szerelem szorongattatásában romló hús a lélek szerelmétől vár megoldást.

Különösen izgalmasnak tetszenek azok a zeneszerzői megoldások, melyek az amerikai népzene dallamvilágát vélik igazítandónak Whitman különös világához: Charles Ives Walt Whitman című, félperces férfias dala erre kiváló példa, de talán Vaughan Williams is ilyesmivel kísérletezett Öröm, útitársam, öröm! című harsány dalában, mely a halállal megbékélt lélek és az alkaioszi hajózásmetafora sajátos továbbgondolása. Különös színfolt Paul Hindemith és Kurt Weill két szerzeménye: e két merőben más zenepoétikájú szerzőben mégis van valami közös, mégpedig az, hogy Whitmanben a tipikus amerikait látják, s két különböző, ám jellegzetesen európai nézőpontból komponálnak.

A barátság érzéki töltetének versbe öntését és allegorikus kiaknázhatóságát a maximumra fejlesztő költő számos zeneszerző szemében a vallási-ideológiai ballasztoktól megtisztított fiziológia ünnepléseként értelmeződik.

Bernstein egy sokáig kiadatlan Whitman-szöveget dolgozott fel, mely az együvé tartozást misztifikálja nemi és identitásbeli kötöttségek nélkül. A homoszociális vágy szabadságteremtő erejét érzékelteti a nálunk inkább karmesterként ismert Michael Tilson Thomas Mi, két fiú, egymáshoz ragaszkodó című mívesen kidolgozott dala.
Megjegyzendő, hogy Whitman a zenében e CD alapján nem kapja meg azt az úttörően eredeti hangoltságot, melyet a szövegek világában ő megteremteni volt képes, magyarán: a szövegek meglehetősen konzervatív zenei közegben élednek meg. Erős a 19. századi európai dalhagyomány hatása (Schumann, Brahms), a neoromantikus orientáció és az impresszionista megformálás jelenléte is. Mintha épp az amerikai zeneszerzők volnának kevésbé innovatívak.
Thomas Hampson, a kitűnő baritonista nemcsak tisztán, színes értelmezési skálán mozogva, számos léthangulatot varázsolva elénk énekel, hanem szaval is: a cédé ugyanis gondolatilag erőteljesen felépített rendszert alkot, és Whitman szövegeinek zenei áradása olykor a szuggesztív előadásnak köszönhetően egy-egy konvencionális zenei megoldásnál is sikeresebbnek mondható.

Dehát maga Whitman is előre jelezte egyik versében a lehetséges zenét: „Sólyom, sirály jobban lenyűgöztek, mint a sárgarigó s a kanári. / Nem szerettem a lágy dalt, trillázást, ha mégoly édes is. / A szabad lebegést szerettem az erő, az öröm s akarat teljében“ (Lator László ford.). És a CD legjobb dalain az erő, az öröm és az akarat hármassága valóban szabad lebegéssé áll össze. Noha 22 dal hangzik el, mégis hiányérzetünk támad - jó lett volna felvenni pl. Lee Hoiby kisciklusát, arról nem is beszélve, hogy a Whitman-téma olyan sajátos artikulációi, melyek nem Whitman-verseken, hanem Whitmantémákon alapulnak, mint pl. Chris DeBlasio ugyancsak bariton hangra írt Walt Whitman in 1989 című megrázó opusza, szintén megérnének egy válogatást.

(To the Soul. Thomas Hampson sings the poetry of Walt Whitman, EMI Classics, 2006.)
(Csehy Zoltán)