Nagy példaképe Benedek Elek

Kedves történeteinek délelőtt a gyerekek, délután a felnőttek tapsolhattak. Az előadások után ültünk le beszélgetni.

A Magyar Örökség Díj (2007), valamint számos egyéb kitüntetés és emlékérem tulajdonosa. Kora ifjúságától kezdve gyűjti a meséket és népdalokat. Az 1971-ben megalakított Érdi Bukovinai Székely Népdalkörét 1991-ben Európa Díjjal tüntették ki. A mesegyűjtéseiből összeállított műsoraival 1973 óta járja az országot és a világot.

Mi indította el a pályán?

Lakott a szomszédunkban egy öreg mesemondó bácsi, aki nyaranta vigyázott ránk, amikor a szüleink elmentek a mezőre. Meséivel olyan varázslatos hangulatot teremtett, amely mély nyomot hagyott bennem. Miután megtanultam olvasni, akkor, főleg az iskolai könyvtárból, mindent elolvastam, amit lehetett. A mese benne volt az életemben. Pillanatok alatt el tud ábrándítani, érzékeny vagyok rá. Ahogy növekedtem, egyre jobban kezdett érdekelni a népdal is. Bár nem mind volt népdal, amit én akkor annak hittem, de azért 14 éves koromra már 100 népdalnak leírtam a szövegét, a dallamokat pedig megtanultam. Azután népi táncra kezdtem járni. A tanítóképzőbe kerülve azonnal tagja lettem a néprajzi szakkörnek, ahol kézenfekvő volt, hogy ha a tanár azt mondta, menjek és gyűjtsek népdalt és mesét, akkor megtettem. Az Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázaton a második lettem. Ez a siker olyan volt, mint amikor valakit ráállítanak egy sínre, hogy „erre menjél, édes gyermekem”. Én arra mentem, és azóta soha nem hagytam abba.

Miről szeret a leginkább mesélni?

A gyerekeknek a klasszikus meséket mondom. Nagyon szeretem a szerelmes történeteket, a legendameséket, az ember és az asszony körül forgolódó trufákat. Vannak nagyon szép történelmi műsoraim is, amelyekben elsősorban a népcsoportom történetét mesélem el.

Óriási sikert aratott az első könyve, a bukovinai székely, gyímesi és moldvai népi szerelmes történeteket tartalmazó „Egy asszon két vétkecskéje”. Mit jelentett önnek ez a könyv és a sikere?

Állandó örömforrás, mert bárhol járok az országban, tapasztalom, hogy rengetegen megtanultak belőle történeteket, meséket. Jelen van.

A losonci előadásában utalt rá, hogy kutatta Benedek Elek életét. Mondana erről valamit?

Benedek Elek számomra nagy példakép. Ő ugyanazt végezte el mesegyűjtésben, mint Kodály Zoltán és Bartók Béla a népzenében, beleértve az összegzést is. Alig volt 18-20 éves, amikor az érettségi után a háromszéki falujából, Kisbaconból elindulva barátjával, Sebesi Jóbbal Budapestre ment, hogy bemutassa a mesegyűjteményét Gyulai Pál szerkesztőnek és Arany Lászlónak, a nagy mesegyűjtőnek. Ők azt javasolták az akkor már újságíróként dolgozó Benedek Eleknek, hogy mesélje újra a már összegyűjtött mesekincset – amelynek darabjai itt-ott egy-egy múzeumban, a Kisfaludy Társaság adattárában, Berze Nagy János, Kriza Nagy János gyűjteményeiben „henteregtek”. Vagyis dolgozza fel, szerkessze meg az adatközlőktől feljegyzett anyagot. A munkával 1894-96-ra készült el, majd három óriási kötetben megjelentette a több száz mesét tartalmazó Magyar Mese- és Mondavilágot. A mesék az akkori Magyarország csaknem minden településére eljutottak. Mondhatnánk, hogy visszakerült a néphez, újratermékenyítve a meseéletet. Azután még száznál több könyvet, mesekönyvet írt meg. Jókai korában vele azonos népszerűségnek örvendett! A trianoni békekötés után Benedek Elek, szemben azzal az árral, ami Erdélyből és máshonnan Budapest felé tartott, visszatért Erdélybe. Fogadalomból egy évig nem hagyta el az otthonát, Kisbacont. Itt keresték meg őt az akkori erdélyi értelmiségiek, közöttük Kós Károly és más írók, és kérték, hogy segítsen abban a nemzetmentő munkában, amelyben neki is páratlan érdemei voltak. Létrehozták a Cimbora újságot, amelyen keresztül egy egész ország gyerekeivel kezdett levelezni, unokájává fogadta az összes kis előfizetőt.
Halála óta egyáltalán nem beszélnek arról, hogy milyen nemzetmentő munkát végzett, sőt voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy irredenta, meg nacionalista. Ezzel együtt és ettől függetlenül a mesekönyvét folyamatosan adták és adják ki a mai napig.

Mint gyűjtőnek, vannak szlovákiai kapcsolatai?

Tudományos mesegyűjtésbe sohasem bonyolódtam. A Kisdobos újságírójaként, 1988-ban elhatároztam, hogy Mátyás király halálának 500. évfordulójára egy gyönyörű mesét keresek, amelyik nem ismert és nem szerepel a tankönyvekben. A sors úgy hozta, hogy éppen Ipolybalogra jöttem el, ahol Molnár Imre nagyapja mesélte el nekem azt a mesét, amely azután címadó meséje lett a Mátyás király rózsátnyitó ostornyele című könyvemnek. Megtalálva a megálmodott történetet azt is tehettem volna, hogy leteszem a magnetofont. De nem így történt! Mint aki megszállott lett, úgy mentem a többi történet után, aminek eredményeként nyolcszáznál több mesét és mesetöredéket gyűjtöttem össze az egész Kárpát-medencében Mátyás királyról.

A közelmúltban jelent meg legújabb kötete, a Világszépzöld Anna. Miről szól?

Ezeket a meséket még 19 éves koromban kezdtem el gyűjteni a bukovinai székelyeknél. Belekerültek ide azok a klasszikus mesék, amelyeket a legértékesebbeknek tartunk. A mesék különböző korszakokban keletkeztek. A hősmesék és a tündérmesék a legrégebbi időkbe, a pogány korba nyúlnak vissza, a legendamesék a középkorból, a láncmesék a törökkorból származnak. Mondhatom, hogy minden műfaj megjelenik benne. Van három unokám, akiknek sorban egy-egy könyvet írtam és dedikáltam. Ez a Lívia nevű, harmadik unokámnak ajánlott könyvem. Írtam bele egy kis dolgozatot arról, hogy hogyan lettem mesemondó, és itt írtam le Benedek Elek életét is, mert neki is ajánlottam ezt a könyvet.

Terveiről mit tudhatnánk meg?

A népmese napja alkalmából október végéig egy majdnem 20 előadásból álló sorozat vár rám Magyarországon. Azután megpihenek egy kicsit, és novemberben Amerikába indulok. Voltam ott négy éve és nagyon sok embert megismertem. Nagy örömmel megyek vissza, hiszen az ottani magyarok éppen úgy éheznek a magyar kultúrára, mint bárhol máshol a világon, ahol magyarok élnek. (Puntigán József)