Nagy Gábor csendes karácsonya

Pályája legelején, amikor idősebb pályatársai közül is sokan még csak reménykedtek, álmodoztak, hitegették magukat, hogy eljön majd az ő idejük. Aztán vagy eljött, vagy nem. Neki korán eljött. Harmadéves főiskolásként. Fabricius Antalt játszotta Zsurzs Éva rendezésében, a Mikszáth Kálmán regénye nyomán készült A fekete városban. Keleti Mártontól is kapott két ifjú, romantikus hőst. Bob herceget és Csínom Palkót. 

Nagy Gábor a hetvenes évek legnépszerűbb fiatal magyar színészei között kíváncsian várta, hogyan alakul a jövője. Kilenc évig volt a Vígszínház tagja, ahová rajongóitól kilószámra kapta a leveleket. Színpadi előmenetelét azonban ez sem segítette. Nem terhelték nagy szerepekkel. Elkönyvelték televíziós sztárnak. Bírta, ameddig bírta, s mert többre vágyott, elszerződött. Először Szolnokra, aztán vissza Budapestre, a Thália Színházba, majd az Arizonába. Majd megint vidékre. Most is főleg ott játszik, de alkalomadtán a fővárosban is. Ezért nem panaszkodik. Főleg most nem, amikor újra több helyre hívják. 

Sopronban tizenöt évet töltött. Tizenöt csodálatos évet, hangsúlyozza.

„Sopron az én döntésem volt. Teljes mértékben az enyém. Azután szerződtem oda, hogy eljöttem a Törőcsik Mari nevével fémjelzett Művész Színházból, amely meglehetősen rövid életű volt. Mikó István állt akkor a soproni színház élén, s azonnal bevett a csapatába. Mint igazgató egy szemernyit sem változott az idők során. Ma is ugyanaz az egyenes, gerinces ember, aki volt. Amikor Törőcsik Mari óriási gesztussal odavett maga mellé a Művész Színházba, Schwajda György, a társulat másik igazgatója már a szerződtetésnél jelezte, hogy nem tud velem mit kezdeni. Fiatalos vagyok, mondta, de fiatalt már nem játszhatok, arra ott vannak mások, idősebbnek pedig még nem vagyok elég idős. Vagyis nem számolt velem. Színészként teljesen összezúzottan érkeztem meg Sopronba. Előbb össze kellett szednem magam, Mikó István pedig adott is rá időt, nem terhelt azonnal. Arra pedig szinte kínosan ügyelt, hogy ne legyenek körülötte sértett emberek, hogy évadonként mindenkinek legyen egy komolyabb feladata. Most több futó darabban játszom Budapesten és vidéken is. My Fair Lady, Vértestvérek, Aida, Kétszer vagy fiatal… ez utóbbiban Mikóval visszük a prímet, Walter Matthau és Jack Lemmon szerepét a filmből. Nyíregyházán az Egy tányér napfényben láthat a közönség. Vagy másfél éve szólt Mikó István, hogy már jó régen kapott tizenöt dalszöveget Adamis Annától, arra íratott most zenét, és kitalált hozzá egy szellemes kerettörténetet. Egy olasz étteremben látjuk a szereplőket, ott mesélik el az életük egy-egy fontos szeletét. Enyém a darabban a legszomorúbb történet, és van hozzá egy nagyon nehéz dal is, gitár- és dobkísérettel. Egy operaénekes segített a dal betanulásában, s azóta rettenetesen élvezem, hogy énekelhetek egy nagyot. Királyhelmecen játszottuk nemrég a darabot, nagyon jó közönség előtt.”

Évtizedeket ugrunk vissza az idő­ben a fiatal Nagy Gáborhoz, aki még főiskolás, Bencze Ilona, Muszte Anna, Tímár Béla és Szegvári Menyhért osztálytársa. Zsurzs Éva egy sorozatban látta meg, és azonnal ráosztotta Fabricius Antal szerepét.

„Valóban rögtön megvett, de azzal a megjegyzéssel, hogy: »Nagyon fiatal a képed, próbáljunk meg egy bajuszt!« Felragasztották, és megfeleltem. Ma már elmondhatom, azért volt szerencsés Zsurzs Éva választása, mert én akkor ugyanolyan voltam, mint Fabricius Antal. Ugyanolyan magabiztos, ugyanolyan határozott. Biztos voltam az igazamban. Zsurzs Éva pedig elfogadta ezt az énemet. Pontosabban ez kellett neki. Elképesztően jó volt vele dolgozni. Olyan színészóriásokkal hozott össze, mint Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Kiss Manyi. Bessenyei eleinte nagyon szigorúan nézett rám. Azt várta, hogy majd elakad a hangom, de nem voltam én félős! A forgatás során aztán ő is megkedvelt. Éva egyébként, ez meggyőződésem, úgy válogatta össze a csapatot, hogy ott nem volt irigykedés, áskálódás. Ő csak olyan emberekkel volt hajlandó dolgozni, akik szerették egymást. Én akkor úgy éreztem, nagyon a helyemen vagyok. A nehezebb esztendők később jöttek.”

Megtörni azonban azok sem tudták. Nem lett belőle kiábrándult, megkeseredett ember. Nem engedte, hogy az legyen. Időnként pedig meg is találták nagynevű filmrendezők. Maár Gyulával olyan filmekben dolgozott, mint a Déryné, hol van?, a Teketória, az Első kétszáz évem, a Hoppá, a Viszontlátásra, drága!, A lőcsei fehér asszony. Fábri Zoltán Az ötödik pecsétbe, Mészáros Márta a Szabad lélegzetbe és a Napló két részébe hívta.

„Az ötödik pecsét civil ruhás nyilasvezérének fiatal segédje, aki lelkifurdalás nélkül hajtja végre elöljárója legembertelenebb parancsait is, a sok pozitív hős után izgalmas kihívás volt számomra, főképp Fábri Zoltán és Illés György társaságában. Gyuri bácsinál nagyobb kitüntetés nem létezett, mint hogy belenézhettem a kamerájába. Volt egy jelenet, amelyet több mint harmincszor vettünk fel Latinovits Zoltán miatt. Fábri félrehívott és azt mondta: »Én egészen másra gondoltam Latinovits szerepformálásával kapcsolatban, de higgye el, megéri!« Másnap, ahogy jöttem le a lépcsőn egy jelenetben, becsúszott egy apró baki. Latinovits azonnal megjegyezte: »Na, a vígszínházi üdvöske!« Egyetlen rontásnál. És nem is volt igaza. Nem voltam a Vígszínház üdvöskéje. Ott engem sosem kényeztettek nagy szerepekkel.”

Kényeztetésben otthon, családi körben sem volt része soha. Nem született budai úri gyereknek. Édesapja grafikus volt, bélyeg- és bankjegytervező, az ő alkotása volt a régi forint. Az összes papírpénz. Édesanyja textiltervezőként végzett, két fia, az elsőszülött Balázs és a nála öt évvel fiatalabb Gábor mellett azonban feladta a pályáját. Háztartásbeli lett. A két srác sokáig egy szobában lakott a Thököly úti lakásban, szemben a Keleti pályaudvarral. Közel volt a Városliget, lehetett biciklizni, görkorcsolyázni, később, már pályakezdő színészként, jött a tenisz, a lovaglás, a balatoni vitorlázás. Mára elmaradt mindez, lett helyettük viszont más. Nyaranta a Balatonnál minden reggel egy óra séta, erősen kilépve, esténként pedig a feleségével és az érettségire készülő lányával biciklizés, hármasban. Budapesten tornával kezdi a napot, alkalmanként uszoda, gőz, s ahogy ő mondja, egy kis áztatás.

„Itt ez a fotó… apám és én. Nagyon régi felvétel. Apám amerikai hadifogságból jött haza, Németországból. Az akkori ingét még én is hordtam később. Amikor megjelent az ajtóban, s anyám meglátta őt, összecsapta a kezét. Egészen megváltozott a formája. Mint kiderült: lefestette az összes tisztet, fizetségként pedig csokival tömték őt. Persze hogy meghízott. Az általa tervezett bankjegyek nekem is nagyon tetszettek. Azokkal hencegtem a lányok előtt. Legutolsó munkája az 500 forintos volt, Ady arcképével. Én tényleg az ő munkáival udvaroltam. Ennek persze megvolt az ára. Ha apám dolgozott, nem zavarhattuk őt. Be sem mehettünk hozzá. Amikor megszülettek az unokái, akkor ismertem csak meg az ő szeretetképességét. A bátyámmal mi nem sokat kaptunk belőle.”

A szülők kézügyességéből mindkét fiú örökölt. Balázs ötvösnek készült, Gábor keramikusnak. A végén mindketten más pályán kötöttek ki.

„Balázs nagyon szép dolgokat készített, a szüleim mégis attól féltették, hogy ötvösként nem fog megélni. Ezért lett építészmérnök, bár érezték a szüleim, hogy be kellett törnie magát. Az év lakóháza pályázatot többször is megnyerte, csak éppen nem az lett belőle, ami lehetett volna. Az én döntésembe viszont már nem szóltak bele a szülők. A képzőművészeti szakközépiskolába azonban nem jutottam be, így nem lett belőlem keramikus. Szárnyalt a fantáziám jobbra-balra, de az volt a szerencsém, hogy a magyartanárnőm drámaszakkört alapított a gimnáziumban, és én voltam a kedvence. Nagyon szép szerepeket osztott rám, ő szerettette meg velem a színészetet. A színművészeti főiskola előtt egy évet töltöttem a Nemzeti Stúdióban, ahol óriási csapat jött össze akkor. Ott volt Lukács Sándor, Bánsági Ildikó és még sokan mások. Akkoriban hagytam fel a vitorlázással, mert hétvégén is előadásaink voltak, és nem maradt rá időm.”

Első feleségével, Pongor Ildikóval, a Magyar Állami Operaház jeles táncosnőjével egy hajókiránduláson ismerkedett meg Nagy Gábor. Rendhagyó történet, amelyet az élet rendezett meg.

„Megszólított a hajón egy rokonszenves úr, aki halálosan szerelmes volt Pongor Ildikóba. Mivel tudta, hogy Ildikó rajong értem, mert látott A fekete városban, a kedvében akart járni. Bemutatott bennünket egymásnak. Valahogy biztosra vette, hogy nem kell félnie. Tévedett. Ildikó az én feleségem lett. Bori lányunk Németországban él, ahol menedzserként dolgozik. De van még egy extra történetem, mert Zsuzsanna, a második feleségem is táncosnő. Ilyen a véletlen! Őt a »pótszülei« irányították felém. Felhozott egy üres kartondobozt Pécsről azzal az üzenettel, hogy ezt a Jeney Erzsi küldi. Ez volt a megismerkedésünk. Rögtön, első látásra annyira megtetszett, hogy meghívtam őt egy előadásra. S ahogy nézegettem őt, hogy milyen édes lány, szerelembe estem. Tizenhét évvel fiatalabb nálam. Azt mondtam, ha csak három napot töltünk együtt, nekem az is csoda lesz. Végül összeházasodtunk. Julkó lányunk utolsó éves a gimnáziumban, képzőművészeti alkotások eladásával akar foglalkozni.”

Közeledve a karácsonyhoz, ismét szóba jönnek a szülők s egy emlékezetes családi szokás.

„Már nagyfiúk voltunk a bátyámmal, de a szüleink minden alkalommal gondosan, nagy odafigyeléssel készítették elő az ünnepet. Apám ült az asztalnál, s amikor látta, hogy kész a vacsora, lehajolt a földre, kezébe vette a fekete cérnaszálat, amely az előszobán keresztül futott végig egészen a karácsonyfáig. Ezt minden évben ő rakta le szépen, s amikor megrángatta párszor, megszólalt a csengő a karácsonyfán. Ezzel jelezte, hogy megérkezett hozzánk a Jézuska. A mi karácsonyaink sokkal csendesebbek. Tíz év átlagában jó, ha kétszer-háromszor együtt tudjuk tölteni a szentestét. A feleségem legtöbbször akkor éjszaka indul turnéra, jobb esetben előző nap jön haza. Julkó szerencsére mindig itthon van, így sosem vagyok egyedül.”

Szabó G. László