Nagy Erika szerint a másVilág

CSÓKA FERENC

Debütáló könyve rövid tárcanovellákat tartalmaz, melyeket én inkább szívnovelláknak neveznék. Mert ezek az írások valóban a jelen világ köznapi történéseivel foglalkoznak, a mély érzelmi töltet és a finoman adagolt humor azonban egyedivé, különlegessé teszi őket. Novellákká, melyek embert faragnak belőlünk, ha netán elfeledtük, hogy azok vagyunk.

Ha Nagy Erikáról értekezünk, nem feledkezhetünk meg az élet apró-cseprő dolgairól, fonákságairól írt publicisztikáiról sem, melyeket rendszeresen olvashat a hazai és külföldi lapok közönsége.

Be kell vallanom, Nagy Erika második könyve hónapokig érintetlenül feküdt a polcomon. Jelen voltam a bemutatóján, tudtam, miről szól. Az utóbbi időben jól elvoltam a világban, következésképpen vehemensen kerültem a kézbe vételét. Hát igen, az ember már csak ilyen… Ha most éppen vígjátékban osztottak rá szerepet, szinte leprásnak tartja a gyászolót. Nem szeret idő előtt szembesülni azzal, ami e halandókkal túlzsúfolt vágóhídon biztosan nem kíméli sem őt, sem a szeretteit. Önmagát ámítva vallja, eme zord árnyékvilágban csámborgó lelke legalább addig szárnyalhasson vidáman, amíg egészség van.

Aztán mégis elolvastam a másVilágot. Kétszer. És úgy éreztem, ajánlanom kell másoknak is. Mindenkinek. Félve, megfontoltan válogatott szavakkal, mert az átgondolatlanul leírt mondatok ebben az esetben könnyen kegyeletsértésként hatnának.

Ez a könyv egy beavatás. Másfél óra alatt megélhető halál és feltámadás. Lelkünk legmélyebb bugyraiba hatol, szelíden megszorongatja szívünket, gyászruhába öltöztet, hogy aztán hosszú töprengés, vívódás után főnixmadárként éledjünk újjá. Rádöbbenve, milyen csodálatosan süt a nap, melyet eddig a kánikuláért szidtunk, milyen zöld ez a számunkra kijelölt egyetlen világ, milyen mámorító illata van a levegőnek, és milyen szerencsések vagyunk, hogy megsimogathatjuk a szeretteinket, kikre a beavatás előtt még gyerekes módon haragudtunk. Végre becsülni kezdjük az apró örömöket. Annak is jó emlékeztető ez a kötet, aki átélt már hasonlót. Mert az ember gyorsan felejt…

Nagy Erika könyve, mint azt a címében kódolt üzenet mutatja, egy másik világba visz bennünket, melyet átjár a másVilág hívogató-rémisztő csendje. Két különálló történetből áll. Mindkettőt a halálos beteg életéért harcoló hozzátartozó mondja el. A Zola női szemszögből tolmácsolt, a Kinga egy lányáért küzdő férfi lelkét tárja elénk. Igaz történeteket emelt irodalommá az írónő. Az elsőt a saját rokonsága szenvedte át, a második az apa naplója.

Nagy Erika szövegének legfőbb erénye, hogy mindvégig megtartja a narrációk hitelességét. Az írónő nem irodalmiaskodta túl az írásokat, a feszes, olykor megrendítő mondatok a nem irodalmár elbeszélők karakterét tükrözik. Végig elhisszük, hogy ők mesélnek.

Sok mindent el lehetne mondani a könyvről, ám egy ajánlóban bűn árulkodni. Általánosságban csak annyit jegyeznék meg, hogy a párbeszédek tiszták, hihetőek, és mindig hozzáadnak valamit a jellemekhez. Nagyon hatásosak az ellenpontozások, a születés a halállal birkózik, a jókedvet egy pillanat alatt megfojtja a gyász. A hirtelen váltások felkavaróak, drámaian hatnak, az írások célját erősítik. Jól megfestett az önvád, a depresszió, a tehetetlenség, a remény, a feladás érzése. Szívfacsaróak az utolsó együttlét rituális érintései. És mélységesen felháborítóak a leírt kórházi állapotok, a nemtörődömség lelki nyomora megdöbbentő.

Az írónő csupán egyszer lendült túl az általa megválasztott stíluson. A Zola utolsó fejezetében, a Szellemjáratban. És ott meg is tehette, mert egy álmot ír le. Szürrealizmusba hajló képek színes kavalkádját varázsolja elénk oldalakon keresztül, olyan világteremtő erővel, hogy kétség sem férhet ahhoz, a későbbiekben még sokat hallunk róla. Ha így folytatja, népszerűségre „ítéltetett”.

A könyvet a Lilium Aurum adta ki 2011-ben. Mindenkinek ajánlom, aki át szeretné értékelni az életét.