„Művészeti értékrendem sokakat nyugtalanít“

Milyen érzésekkel fogadtad, s miként értékeled a díjat?
Éppen egy többéves kutatást zártam le, és az annak eredményeként létrejött Szobor/honfoglalás című kiállítás adminisztratív teendőit intéztem, amikor váratlan telefonhívást kaptam Budapestről, tudatták velem, hogy a nemzeti erőforrás szaktárcától kitüntetést vehetek át március 15-ike alkalmából. Meglepetés volt a javából, nem tudtam a jelölésemről sem. Egy teljesen új, számomra ismeretlen helyzetbe kerültem, eddig még soha nem részesültem ilyen vagy ehhez hasonló elismerésben. Annak ellenére, hogy ez életem első díja, nem ez határozza meg elsődlegesen értékét, hanem a szakmai rangja, az a tény, hogy a Németh Lajos-díj a műtörténészek esetében a Munkácsy-díj jogutódja. Tehát ez a legjelesebb szakmai kitüntetés művészettörténészeknek, -kritikusoknak a magyarországi állami díjak sorában. Felemelő érzés volt a Liszt-, Erkel-, József Attila-díjasokkal együtt részesülni ebben az elismerésben a budapesti NéprajziMúzeumaulájában. A megbecsülést növeli az is, hogy mind a 2000-ig művészettörténészeknek is járó Munkácsy-díj, mind az azt követő Németh Lajos-díj most került másodszor határon túlra -első alkalommal Szlovákiába. Mi több, az irodalomtudományt leszámítva a társművészetek történeti kutatásáért, kritikájáért járó díjak között is ez az első, amelyet szlovákiai magyarnak ítéltek oda. Ez a díj számokkal kifejezhető értéke, de van ennél sokkal jelentősebb vetülete is, mégpedig a magyarországi szakma elismerése és határozott kiállása személyem mellettem, hiszen a mostani pozitív döntést már korábbi jelölések is megelőzték. Köszönettel tartozom az AICA, azaz a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Tagozatának, sok nagyszerű kollégának a támogatásáért, valamint a Műértő művészeti folyóirattól kapott szakmai nyilvánosságért. Mindez hozzájárult, hogy a pozsonyi Szlovák Nemzeti Múzeum - A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma munkatársaként a legmagasabb szakmai kitüntetésben részesülhettem. Néhány nap távlatából az öröm mellett egyre hangsúlyosabb számomra a díjjal járó szakmai kötelezettség és ezzel együtt a köszönet minden jelenlegi és volt munkatársamnak.

Indulásnál, az egyetem befejezésekor milyennek láttad az esélyeket?
A létezett szocializmus lehető legszürkébb változata jutott Csehszlovákiának. Egyetemi éveink alatt még Magyarországra is csak korlátozásokkal utazhattunk. Huszonöt évvel ezelőtt vettük át mindketten egyetemi diplománkat, akkor nem tudtam elképzelni azt, hogy főállású kurátorként, műkritikusként, kutatóként vagy egyetemi előadóként dolgozhassak. Munkát is nehezen találtam, bár akkor ismeretlen fogalom volt a munkanélküliség. Néhány hónapot újságíró-gyakornokként töltöttem, majd 1987-ben a Népművelési Intézetbe kerültem, ahol az iskolai esztétikai neveléssel foglalkoztam. Ekkor kezdtem komolyabb írásokat közölni szlovák nyelven, ám ami ennél fontosabb, nagyszerű emberek társaságába kerültem, akiktől nagyon sokat tanultam. Nekik és közvetlen környezetüknek köszönhettem, hogy karnyújtásra voltak a Jazzová sekce kortárs művészeti és a pozsonyi környezetvédelmi szamizdatok. Egyre gyakrabban kaptunk szóbeli meghívást fél- vagy nem hivatalos előadásokra, filmvetítésekre. Munkaköri kötelességből rendszeresen utaztunk Prágába, ahol egyre láthatóbb jelei voltak a kortárs művészet terén bekövetkezett változásoknak. Közben átjárhatóbbá vált a csehszlovák-magyar határ, Budapesten már 1987-88-ban fordult a világ, G. Kovács László rendszeresen ellátott cseh szamizdatokkal (Listy, Svědectví stb.), egy évvel később pedig a Hősök terén élhettem meg Nagy Imre újratemetését. Hiába találtam rá a kortárs művészetre (amiről az egyetemen nem tanultunk!), hiába gyorsult fel a világ körülöttünk, úgy éreztem, hogy Csehszlovákia kimarad ebből.

'89 mennyiben változtatta meg a lehetőségeket a kortárs művészetet, a művészettörténeti tevékenységet illetően? Mi újat hozott személyesen neked a rendszerváltás?
1989 novembere generációm számára egy életre szóló katartikus élmény. Ami korábban csak álom volt, az éjszakáról reggelre elérhetővé vált. Nagyon nagy szerencsénk volt, még csak a harmincat értük el, amikor új helyzetben kellett újrafogalmazni életünket. Korábban nem remélt lehetőségek kínálkoztak, főállásban taníthattam a Nyitrai Pedagógiai Főiskola rajz szakán, végre kiutazhattam a kortárs képzőművészet seregszemléire Velencébe, Kasselbe, végre megnézhettem a bécsi múzeumok és galériák állandó és időszaki kiállításait. És megalakult a Kalligram Kiadó, megjelent a Kalligram folyóirat. Hizsnyai Zoltán megkeresésére és segítségével kezdtem újra magyarul publikálni, ezt a Kalligram több mint tíz évfolyama dokumentálja. Az új lehetőségek új találkozásokat eredményeztek, a 90-es évek első felében vette kezdetét együttműködésem Rónai Péter képzőművésszel, a Stúdió értével, majd Németh Ilonával és Bartusz Györggyel.

Az eltelt évek igazolták-e azokat a távlatokat, amelyekben bízni lehetett, illetve személyesen bíztál?
Nem csak igazolták, felülmúlták a rendszerváltozás első éveiben megfogalmazódott elvárásokat. De ha jobban visszaemlékezünk ezekre az évekre, néha percek alatt kellett dönteni a hogyan és merre továbbról. Dinamikus hónapokat és éveket éltünk meg, nagy feladatokat vállaltunk, amire - és ezt valljuk be - nem voltunk teljesen vagy még csak részleteiben sem felkészülve. Esetemben ez a főiskolai oktatásra volt igaz, menet közben kellett készülnöm a nyitrai magyar és szlovák nyelvű előadásaimra, ráadásul a teljes művészettörténetet felölve. A szüntelen ingázás ellenére is felejthetetlen élmény ez a négy év a Zobor-hegy alatt, itt szerettem meg a tanítást, ehhez azonban társakra volt szükség, a nyitrai nappali és levelező tagozatos hallgatók pedig - köszönetet érdemlően - nagyszerűek voltak. A várakozások felülmúlása sorban mindenképpen a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszékén töltött egy évtizedet említeném, ahol kitűnő tanszékvezetőimtől és kollégáimtól megtanultam, hogy a szellemi teljesítmény elsősorban publikációk formájában mérhető és ítélhető meg, a hallgatók pedig ismét pozitívan motiváltak. Ugyanide sorolom Beke László főigazgató megkeresését, aki 1998-ban meghívott a budapesti Műcsarnokba, hogy kurátori minőségben segítsem az intézmény szlovák és cseh projektjeit. Majd ezt követte a szlovák szakma érdeklődése, mégpedig a Profil folyóirat és a Szlovák Nemzeti Galéria részéről, ami tart mind a mai napig. Az egyetemi oktatásnak fantasztikus hozzáadott értéke van, azaz emberi vonzata, a díjátadásra menet két volt hallgatómmal is találkoztam Budapesten - az öröm őszinte és kölcsönös volt.

Mik voltak számodra a prioritások, a meghatározó értékek a művészettörténeti, kurátori, illetve az ilyen jellegű publikációs tevékenységedet illetően?
Az egyetem befejezésétől, egy kivételtől eltekintve, országos hatáskörű munkahelyeken volt szerencsém dolgozni, ez meghatározta az érdeklődési körömet, a prioritásokat és az alkalmazandó mércét is. A két évtized alatt megkeresett vagy megtalált feladatok is formáltak, jelezték, milyen területen, témakörben kell mozognom, hogy egy szomszédos országban is érdeklődésre tarthassak igényt kutatásaimmal, szövegeimmel, kiállításaimmal. Ezek között szerepel a huszadik század közép-európai képzőművészete, a két világháború közötti magyar művészetkritika Csehszlovákiában, a 20. századi cseh/szlovák-magyar képzőművészeti kapcsolatok és a kortárs művészet és művészeti élet. A budapesti működésem alatt tudatosítottam, hogy a szlovák és a cseh művészet mély ismerete révén kivételes helyzetben vagyok, olyan ismeretekkel szolgálhatok, amit magyarországi kollégáink hosszas kutatással, kereséssel érhetnek csak el. S ugyanez érvényes a szlovák szakma irányában is, de ebben az esetben a magyar művészetismeretünk jelent kivételes pozíciót. A mérce és az értékítélet kérdésében mindig is határozott cezúrát alkalmaztam, a minőség alól nem lehet művészeten kívüli okokra hivatkozva kibújni. Legyen szó két világháború közötti vagy kortárs teljesítményről, csak egy mérce, az egyetemes művészet mércéje alkalmazható. Ezt tudatosítom immár közel másfél évtizede a budapesti Műértő pozsonyi és prágai tudósítójaként, csakis releváns kiállításról, művészeti kérdésről lehet publikálni egy szakmai folyóiratban.

Milyen változásokat, realitásokat tudtál támogatással fogadni, amelyek mellé oda tudtál állni, mivel lendítettek a hazai kortárs művészet helyzetén?
Szlovákia kortárs művészeti életét jelentősen befolyásolta a Soros Kortárs Művészeti Központ, elsőként tudott teret és anyagi fedezetet teremteni az installációknak és multimediális projekteknek. A harmadik Mečiar-kormány alatt, 1994 és 98 között, a progresszív intézmények vezetői utcára kerültek, ekkor a Soros-központ jelentett menedéket. Ebben a periódusban nyitotta meg kapuit a somorjai At Home Gallery, amely már működése első évében országos jelentőségre tett szert, mert itt rendeztek kiállítást a kicsapott kurátorok és a kőintézményekből kiparancsolt nemzetközi rangú képzőművészek. Nagyon ösztönzőnek tartom az Oskar Čepan-díjat, amelyet a Kortárs Művészeti Alapítvány ítél oda évről évre a legjobbnak tartott 35 évnél fiatalabb szlovákiai képzőművésznek. Napjaink támogatásra érdemes kezdeményezése a Nyilvános szobortalapzat (Verejný podstavec), amely a köztéri művészetet tematizálja.

Ahogy Németh Ilona a hazai, a magyar, az európai, az egyetemes művészetben „külön fejezet“, a te kurátori, publikációs, szakmai munkádban is az. Hol, hogyan kapcsolódott a munkásságotok, s miként értékeled a lehetőségét, hogy a Kalligram Kiadónál megjelenhettek a monográfiakötetek?
Első önálló kiállításától figyeltem munkáit, ám személyes találkozásra csak később, talán 1992-ben az érsekújvári Stúdió erté fesztiválon került sor. Ekkor már 1989 előtti prágai kortárs művészeti tapasztalatokkal rendelkeztem, illetve a nyitrai rajz szak kitűnő művésztanár gárdája, főképpen Rónai Péter révén közelebbről is megismerhettem a szlovákiai „más kreativitás“ művészetét. Ebben a fázisban új művészi pozíciót jelentett számomra Németh Ilona teljesítménye, aki a 90-es évek közepén a posztfeminista stratégiát érvényesítette. Ezek a találkozások a kritikusnak, a művészeti írónak is legalább olyan fontosak, mint a művésznek. Én nagyon sokat tanulok a művészektől. A végeredmény, legyen az kiállítás, katalógus vagy könyv, mindig az együttműködés és együttgondolkodás próbája. Két Németh-album jelent meg a Kalligram Kiadónál, az első 2001-ben, amikor Ilona kiállított a Velencei Biennálén, majd a folytatás 2008-ban következett. Mivel egy képzőművészeti kiadványhoz komoly anyagi háttérre van szükség, nagyon nagyra becsüljük Szigeti László segítségét. Az elmúlt években a Stúdió ertéről is megjelent egy könyv a Kalligramnál, ezt azért említem, mert ezek a találkozások mára komoly szakmai tőkét eredményeztek számomra, nemcsak hivatkozások, hanem kanadai és spanyolországi publikálási lehetőségek formájában is.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma munkatársaként mit tartasz prioritásnak?
Elsősorban a képzőművészet megfelelő pozicionálását, mind a gyűjteményben, mind a kutatásokban és kiállításokban. Olyan kutatási témák megvalósítását preferálom, amelyek kevésbé ismert vagy tudatosan elhallgatott korszakokra fókuszálnak, ilyen megfontolásból valósult meg a Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában projekt. Másik szempontom figyelni a nagy intézmények kutatásait, ezekhez hozzájárulni olyan képzőművészeti anyaggal, amely csak részben vagy egyáltalán nem ismert a hazai szakma számára, ugyanis nem elhanyagolható szempont, hogy a szlovákiai művészeti kánon felülírásakor érvényesülnek-e a korábbi évtizedekben elhallgatott szlovák-magyar képzőművészeti kapcsolatok. Ez legtöbb esetben magángyűjteményekből származó kollekciók bemutatását jelentette, mint pl. Halász-Hradil Elemér, Tichy Gyula és Tichy Kálmán, illetve Tallós Prohászka István esetében. Ugyanakkor fontosnak tartom környezetünk vizuális kultúráját is, ezért készítettük el az 1989 utáni szlovákiai magyar szobortopográfiát.

Milyen szemmel figyelsz a hazai magyar alkotók munkásságára?
Figyelem a hazai magyar történéseket, elvégre az 1999 és 2002 között megjelent háromkötetes Kortárs magyar művészeti lexikon egyik társszerzője vagyok. Egyébként Bartusz György, Cséfalvay András, Farkas Roland, Juhász R. József, Németh Ilona, Rónai Péter, Szentpétery Ádám, Varga Emőke stb., tehát akikről az elmúlt két évben az OPUS-nak írtam, mind hazai magyar művészek. Tudom, sokakat nyugtalanít művészeti értékrendem, a kisebbségiként eladott művészetről a véleményem lesújtó. Nem fogadom el azt a hamis játékot, amit azok a szerzők játszanak, akik a művészeti pluralizmus és sokszínűség leple alatt nívótlan és giccses alkotásokat emelnek piedesztálra. Mérce csak egy van, nem helyettesíthető sem nemzetiséggel, sem témával vagy műfajjal.