Múltjában benne van a jövője is... - az Irodalmi Szemléről Tóth Lászlóval

Költő, műfordító, művelődéstörténész, szerkesztő – személyében egy széles látókörű személyiség, egy „irodalmi mindenes” került a legrégebbi hazai magyar irodalmi folyóirat élére. Ráadásul bizonyos értelemben „hazatért” a Szemléhez, hiszen szerkesztője volt a hetvenes évek második felében.

Hogyan ért, milyen „életpillanatodban” talált meg az Irodalmi Szemle főszerkesztői posztjára való felkérés?

Nyugdíjba készülőben. Lassan betöltöm a hatvankettőt, elérem a hivatalos nyugdíjkorhatárt. Az ember ilyenkor általában elkezd csendben búcsúzni a munkahelyétől, munkahelyeitől. Erre én? Munkát vállalok. Hát normális ez?

Egyetlen pillanatig sem gondolkoztál a felkérésen?

De. Majd egy hónapig. Igaz, valahol már akkor sejtettem: illendőségből teszem. A magamfajta emberben ilyenkor úgyis a belé szorult eredendő mazochizmusa szokott győzedelmeskedni.

Kapcsolatod a lappal nem új keletű, jó pár évvel ezelőtt a szerkesztőjeként dolgoztál. Milyen (volt) a viszonyod a Szemléhez?

1975 márciusától 1981. január végéig voltam a lap szerkesztője Duba Gyula főszerkesztő és Varga Imre szerkesztő társam mellett. Visszanézve, nem volt könnyű időszak, volt évfolyamunk, amikor az évi tíz számunkból nyolcat feljelentettek. Fel is kellett állnom egy idő után, de akkor ez nem érdekelt túlságosan. Fiatal voltam, s előttem az élet. Most másképpen nem könnyű, de hát ez is miért érdekeljen, nemde? A fiatalságom oda, mögöttem az élet (nagy része legalábbis), mire volna jó az izgalom? De félre a tréfát, amelynek persze a fele se az, az Irodalmi Szemlével mindig korrekt viszonyra törekedtem. A lapnak mindig feltétlen híve, s több-kevesebb rendszerességgel mindvégig a munkatársa maradtam, még amikor Magyarországon éltem, akkor is. Volt, amikor a lapba írtam, volt, amikor a lapról. Magyarországi szerkesztőként vendégül láttuk a Szemlét lapunknál, interjúkat készítettem a főszerkesztőivel, szerkesztőivel odaáti lapokba. Előfordult, hogy kinézve Blaha Lujza téri lakásom ablakán, szemközt, az MTI fényújságjának világító betűivel a nevem s a Szemle akkori főszerkesztőjének nevét olvashattam: a vele készített interjúmat hirdették imigyen az Élet és Irodalomból. Ennél is fontosabb azonban, hogy a lapnak – az ötvennegyedik évfolyamát nyitottuk januárban – minden egyes eddigi számával, a legelsővel kezdve, személyes viszonyom alakult ki. Természetesen nem azt mondom, hogy már kilencéves koromban az olvasója voltam (mert ekkor jelent meg az első száma), de tizenhét éves korom óta, 1966-tól olvasom, s visszamenőleg is elolvastam addigi számait, ekkor találtam meg ugyanis a spárgával szépen összekötözött addigi évfolyamait a padlásunkon, mivel az apám – matematika–fizika szakos falusi tanító – kezdettől fogva az előfizetője volt. Egészen addig, amíg – gimnazistaként – át nem vettem tőle az előfizetést én. Vajon lehet-e most az olvasói, előfizetői között – tettem föl magamnak a kérdést rögtön első lépésben a lap jelenlegi, tanulságosan alacsony példányszámán morfondírozva – nem hogy matematika–fizika szakos, hanem akár magyar szakos falusi, általános iskolai tanító is, vagy mondjuk középiskolás diák? Szóval, elég az hozzá, hogy életem legfontosabb olvasmányélményei, tanulságai és felismerései kötnek a laphoz, vagyis azt is mondhatnám, a legfontosabb eddigi iskolám az Irodalmi Szemle volt. S látod, most megint visszajöttem tanulni hozzá.

Napjainkban több irodalmi lap is piacon van, itt nálunk mindjárt négy is. A Szemle, a Kalligram, a jelenleg online verzióban megjelenő Szőrös Kő és a nemrég indult Opus. Hogyan látod a Szemle helyzetét ebből a szempontból?

Szeretem a dolgot fordítva értelmezni. Mivel az Irodalmi Szemle évtizedekkel az általad említett lapok előttről létezik – az összes napjainkban létező magyar irodalmi folyóirat között nem sok van nála régebbi –, s lényegében azóta is a maga, már a kezdet kezdetén választott útját járja (igaz, nem mindig azonos lendülettel), úgy gondolom, hogy az utána indulóknak kellett hozzá viszonyítottan kijelölniük a maguk útját, feladatait. S különben is úgy látom, más-más olvasói-gondolkodói (-esztétikai-szemléleti) igényt elégítünk ki mind. De nem is az a tulajdonképpeni probléma, hogy ezeknek a Szlovákiában készülő lapoknak milyen a viszonyuk egymáshoz, hanem az, hogy hogyan tudnak (akarnak) beilleszkedni a magyar kultúra (folyóirat-kultúra) egészébe, s azon belül meg tudják-e találni a maguk helyét, szerepét, létjogosultságát. Négynek négy közt nem nehéz különbözni a másiktól, de vajon ugyanezen négy bármelyike az összmagyar viszonylatban létező több száz között tud-e mindegyiktől elkülönböző lenni, vagy csak olyan, amilyenből (több) tucat is akad? – ez itt a (nagy) kérdés. Egy dologban azonban biztos vagyok: az Irodalmi Szemle mindig is látható tudott lenni a magyar irodalmi lapok (1989 előtt talán nem túl színes) palettáján, s azt tapasztalom, hogy a több száz között is észrevehető és kereshető, ezt bizonyítja a januártól iránta megmutatkozó vásárlói kereslet, illetve előfizetői számának lassú, de folyamatos emelkedése is.

Főszerkesztőként milyen elképzelésekkel, koncepcióval érkeztél a Szemléhez? Milyen a Tóth László újraálmodta Irodalmi Szemle?

Most, négy, általam szerkesztett szám után talán már látható valami az elképzeléseimből. Legfőképpen az, hogy az Irodalmi Szemlét igazából nem kellett újraálmodnunk. Többször elmondtam már, és komolyan így gondolom: lapunk múltjában benne van a jövője is. Ami annyit tesz, hogy elegendő következetesen képviselnie és újjászerveznie a lapnak – a 21. század immár második évtizedének adottságaihoz, lehetőségeihez és követelményeihez igazítva – a saját legjobb hagyományait ahhoz, hogy korszerű és hiteles pozsonyi – azaz Szlovákiában szervezett – szemléje legyen a magyar irodalom egészének. S elég visszatérnie ahhoz a hagyományához is, hogy elsősorban lehetséges fiatal – középiskolás és egyetemista diák-, illetve értelmiségi – olvasói érdeklődését és tájékozódási-szellemi igényeit tartsa szem előtt, mert jövőjének zálogát találja meg bennük s szakadatlanul megújuló érdeklődésükben hosszú távon is.