MOZIJEGY: Kémek hídja

Adott egy hétköznapi biztosítási ügynök, aki boldogan élné középosztálybeli, nyugodt kis brooklyni életét, ha nem rondítana bele nagyon csúnyán a nagypolitika – ami a hidegháború kellős közepén, az ötvenes évek végén valljuk meg, annyira nem is meglepő. Az már annál inkább, hogy a három gyerekes családapa a rázós szituációkban valódi, karakánságával CIA-ügynököket is megszégyenítő hőssé vedlik át, aki kész felvenni a harcot a keletnémet, a szovjet, de akár saját hazája államapparátusával is, ha a törvényesség, a becsület, vagy éppen az emberség forog kockán.

Az élet valóban meglepő, gyakran a fikciót is messze túlszarnyaló, bizarr történeteket képes produkálni, melyek szinte ordítanak egy Steven Spielberg meg egy Tom Hanks után. Na persze egy jó forgatókönyvíró sem árt, a Kémek hídja mögött pedig mindjárt három is van: Matt Charman és a Coen fivérek, a feszültséggel telített, mégis könnyed, a hidegháborús drámát fanyar humorral oldó történetmesélés tehát garantált. A hatást az ötvenes évek szürke, romokban heverő kelet-európai miliőjét tökéletesen visszaadó, lélegzetelállító képi világ teszi teljessé, ami meg Spielberg állandó operatőrének, Janusz Kaminskinek az érdeme. Végül pedig ne feledkezzünk meg a hollywoodi szuperprodukcióhoz képest meglepően rokonszenvesre gyúrt szovjet kémről, Rudolf Abelről, illetve az őt alakító Mark Rylance-ről sem, aki méltó partnere a színészóriás Tom Hanksnek, sőt a fim első felében több jelenetet el is happol előle rendkívül higgadt, szinte provokatívan szenvtelen, briliáns játékával.

Tom Hanks a tőle megszokott természetességgel hozza a megingathatatlan jellemű hétköznapi hőst, aki amellett, hogy a tisztesség mintaszobra, igencsak agyafúrt, de tud csipkelődő, sőt cinikus is lenni. Ez utóbbi tulajdonságai akkor jönnek igazán jól, amikor az amerikai titkosszolgálat, vagy éppen az igazságszolgáltatás visszásságaival kell megküzdenie. Miután ezt a csatát sikerrel vívja meg – a közutálat és a halálos fenyegetés ellenére is eléri, hogy a valójában nagyon is emberi szovjet kém, Abel ezredes megússza a halálbüntetést –, még hátravan egy második menet: Kelet-Berlinben kell kicserélnie védencét egy elfogott amerikai kémpilótára. A diplomata tehetséggel is megáldott ügyvéd azonban nem elégszik meg ennyivel, a saját szakállára még egy kelet-német fogságba esett amerikai egyetemistát is kicsikar a komcsiktól Abelért cserébe. Nem csoda, hogy alaposan elfárad a végére – Kelet-Berlinben egy csavargó fiatalokból összeverődött banda a kabátját is lenyúlja, aminek egy csúnya megfázás lesz az eredménye -, így az utolsó kép róla, hogy hazaérve kis családjához öltönyöstül, aktatáskástul végignyúlik az ágyon. Az ilyen emberi momentumok teszik igazán szerethetővé a karaktert és persze magát a filmet is.

Spielberg a nagyjátékfilmek embere, szereti a komótos, hosszúra nyújtott cselekményvezetést. Ez a Kémek hídja esetében sincsen másként. A filmben két műfaj követi egymást, a tárgyalótermi dráma és a kémfilm, ami már eleve két órát meghaladó játékidőt feltételez. A rossz időben, rossz helyen tartózkodó amerikai közgázhallgató mellékszálát viszont akár ki is hagyhatták volna, a sztori akkor is kellően izgalmas marad. A „kémek hídján” játszódó végső jelenetben sem a „cserediákért” izgulunk igazán, akiről amúgy sem tudunk meg szinte semmit; sokkal jobban érdekel Abel további sorsa. Az elnyújtott, talán kissé túlterhelt cselekményvezetésen kívül azonban nemigen lehet okunk panaszra. Az olyan rendezői fogások pedig, mint amikor a tárgyalóteremben Abel kirakatperére összegyűlteket a bíró felszólítja, hogy álljanak fel, majd hirtelen egy osztályteremben találjuk magunkat, ahol a kisdiákok magukat vigyázzba vágva kántálják, hogy Amerikában mindenkinek joga van a szabadsághoz és az igazságossághoz, eszünkbe juttatják, hogy nem egy hétköznapi rendezővel, és nem egy hétköznapi alkotással van dolgunk. Ebben a filmben végre sikerült túllépni a Ryan közlegény megmentését körbelengő, az ellenséget személytelen gonosztevőkként ábrázoló amerikai hőskultuszon, és bár a Kémek hídja sem mentes a Spielberg-mozikra jellemző pátosztól, a fel-felbukkanó irónia és kritikus szemléletmód legalább részben ellensúlyozzák azt.  

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"211582","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]