MOZIJEGY: A vörös teknős

A vörös teknős cselekménye tényleg nem túl bonyolult: nincs semmiféle felvezetés, előzmény, csupán azt látjuk, a főhős valahogy egy szigetre kerül, és kénytelen megbarátkozni a gondolattal, hogy talán örökké itt fog élni. Ám hamar kiderül, nem is a történet itt a lényeg: Michaël Dudok de Wit rendező minden egyes képkockával érzelmeket akar átadni, a néző pedig sodródik a csodálatos jelenetekkel. Nincsenek párbeszédek, csak zajok, zörejek és kiáltások, viszont szinte együtt lélegzünk a férfival, mi is reszketünk vele, amikor beesik két szikla közé, vagy amikor felismeri, hogy egyedül kell boldogulnia. A kissé melankolikus, olykor meg felemelő zene is segít, hogy az első perctől kezdve annyira közel érezzük magunkhoz ezt a névtelen hőst.

Közben azért halad előre a cselekmény is; a rendező folyamatosan játszik velünk, nem tudjuk, álom vagy valóság-e, amit látunk, a férfi valóban társra talál-e a szigeten, akivel közös gyerekük is lesz. De nem is ez a fontos, hanem hogy úgy beszél ez a japán–francia animációs film a magányról, a kitaszítottságról, a boldogságról és az elválásról, ahogy kevés alkotás – így méltán tekinthetjük a mesteri anime, a Szentjánosbogarak sírja rokonának. Nyilván sokan fogják értelmezni a jeleneteket, mert tele van metaforával a film, azonban ez egy percig sem zavaró. A zene jól működik, a látványvilágba rögtön beleszeret az ember, és az csak hab a tortán, hogy a rajzok egy része a kecskeméti rajzfilmstúdióban készült.

Biztosan lesznek olyanok, akiket nem fog beszippantani ez a mozi, akiktől távol áll ez a lassabban építkező történet, mégis csak azt tudom tanácsolni: aki értékes filmélményre vágyik, váltson jegyet A vörös teknősre.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"262649","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton