Molnár Csaba: A filmnek útja van, és egyengethető

Egy évvel ezelőtt úgy néztük végig az Oscar-gálát, hogy joggal bízhattunk a Saul fia győzelmében. Idén nem tettem volna komolyabb összeget a Mindenkire – nem hittem volna, hogy ez a téma, ez a forma eléri az amerikai filmakadémia szavazóinak az ingerküszöbét. Szerinted mi szólt Deák Kristóf kisfilmje mellett?

A Mindenki egy adott mezőnyből került ki győztesen – erről viszont nem tudok beszélni, mert a többi alkotást nem láttam. Azt el tudom mondani, hogy szakmailag jól megcsinált film. Sok olyan apróság összejött az alkotóknak, ami akár végzetes hibává is válhatott volna, ezeket mégis sikerült elkerülni. Jól sikerült a casting: ügyesek a lányok, mint kiderült, a főszereplő kislány már korábban is forgatott, természetesen mozog a kamera előtt. A helyszín, a díszletek, a ruhák is működnek. Izgalmas csattanója van a történetnek – nem minden kisfilmet sikerül 20 perc alatt kerek egésszé felépíteni. Jó a dramaturgia: egy nagyjátékfilmben két unalmas perc elveszik, itt azonban minden pillanat számít, és könnyű lenne a hangsúlyokat elrontani, de nem ez történik. Nagy pozitívuma a filmnek, hogy a tanárnőt nem csak egydimenziósan ábrázolja. Lehet, hogy amerikai olvasatban inkább életigenlő film, Európában meg elgondolkodunk rajta, kinek van igaza. Mi a fontosabb: hogy minden gyerek eljuthasson a külföldi versenyre, vagy hogy énekeljen mindenki. Summázva: a pici dolgok rakják össze a filmet. Nincs benne egyetlen bravúr, hanem minden apróság passzol. Ami maga a bravúr.

Annak idején a Saul fia egyik producere beszélt arról: a leforgatott anyagot látva tudta, hogy kincs van a kezükben, a kérdés az volt, mihez kezdenek vele. Mi kell ahhoz, hogy egy film eljusson azokra a nemzetközi fórumokra, ahol esélye van kitűnni? Két hasonló kvalitású film „története” ilyen szempontból nagyon különböző lehet.

Maradjunk a Mindenki példájánál. Megcsinálod a kisfilmedet. A nyelv, hogy mennyire alapul a szövegen már a készítéskor determinálja, hogy az alkotás a nemzetközi színtéren érthető lesz-e vagy sem. A témája dettó. Deák Kristóf Londonban él, tanult is filmkészítést Angliában. Képben van, tudja, hogy a filmnek útja van, amit egyengetni lehet. Ha ismersz valakit, aki ismeri a nagyobb fesztiválok igazgatóit, műsorfelelőseit, megmutatod neki a munkádat, és esetleg szólhat az érdekedben. Persze, a filmnek jónak kell lennie, ez az alap – gyenge munkát senki nem ajánl és senki nem válogat be. De ha van valami a kezedben, helyi szintről el tudsz jutni odáig, hogy meghívnak egy olyan fesztiválra, amely Oscar-kvalifikációt ér. Sok ilyen szemle van, a Mindenki Tokióban győzött a kisfilmek fesztiválján, ezután automatikusan Oscar-jelölt lett.

Ezen a ponton milyen háttérmunkával lehet „megtámogatni” a győzelmi esélyeket?

Azt nem tudom, ki válogatja ki a szűkebb kört, a végső versenyben Oscarra esélyes alkotásokat, de azt gondolom, ez az a pont, ahol a film minősége a sorsdöntő, és nyilván kell némi szerencse is. Ha idáig eljutottunk, belép a képbe a hollywoodi sajtóügynök. Az Oscar-díjról az akadémia tagsága, illetve annak bizonyos része szavaz, az ügynök teremti meg a lehetőséget, hogy lássák a filmet, azaz például vetítéseket szervez. Oda vagy elmennek a tagok, vagy nem – bár kötelességük lenne, de senki sem számoltatja el őket. A Mindenki hollywoodi sajtóügynöke ugyanaz volt, mint a kategória tavaly Oscarral jutalmazott filmjének. Ugyanazt a taktikát alkalmazta, mint egy éve: az volt a cél, hogy minél több újságban jelenjen meg cikk a filmről, lehetőleg minél többször szerepeljen egy mondatban a cím – angolul: Sing – és az Oscar kifejezés, így ültetve el a szavazók agyában a gondolatot, hogy ez egy Oscar-esélyes alkotás, megérdemelné a díjat.

A nemzetközi sikerek kapcsán a magyar filmes vezetés mostanában a magyar film új aranykorát emlegeti. Melyek azok a változások a magyar filmiparban, amelyek valóban hozzájárulhattak az eredményekhez?

Fontos tényező, hogy rengeteg amerikai – és nem csak amerikai – produkció forog Magyarországon. Ma Amerika a filmkészítés központja. Nem kell, hogy a gondolkodásunk amerikai legyen, de a szaktudásukat átvenni nem rossz. A magyar stábok rengeteget tanulnak a külföldi stáboktól, nem utolsósorban teherbírást, diszciplínát – ami például a szlovák filmből teljesen hiányzik. Magyarországon filmes szakképzések folynak olyan munkakörökre, amelyekről itt nem is hallottunk. Ha pedig hozzáértő emberekkel dolgozol, ugyanazt a pénzt sokkal hatékonyabban lehet elkölteni, nem a dilettantizmus kiküszöbölésére megy el az energiák fele. Ez meglátszik a magyar filmeken. Fontos, hogy olyan szinten kapcsolódik össze a magyar és a nemzetközi filmgyártás, amit korábban el sem tudtunk képzelni. Ennek köszönhetően megvannak a kapcsolatrendszerek, amelyeknek hála elérhető a know-how, tudni lehet, miként kell nekiindulni, mondjuk, egy Oscar-kampánynak. Az is tény, több pénz van a magyar filmben – amit a külföldi stábok elköltenek, annak egy része visszamegy a hazai produkciókba. A több pénz azt is jelenti, hogy több alkotó kap lehetőséget. Lényeges, hogy a Magyar Filmalap, bár persze nem független a politikától, de szakmailag megalapozott döntéseket hoz, és komoly reklámokkal támogatja az alkotásokat. Persze, vannak hibák is: például a Veszettek eltűnt a süllyesztőben, pedig megérdemelte volna, hogy többen lássák; Hajdu Szabolcs filmje, az Ernelláék Farkaséknál tavaly lehetett volna Oscar-jelölt, mégis Till Attila Tiszta szívvel című moziját nevezte Magyarország.

Pénz, szaktudás – ezek azok a tényezők, amelyek miatt, úgy tűnik, a magyar film most jócskán beelőzte a szlovák és a cseh filmművészetet?

Anno azt mondták nekem a tanáraim az egyetemen, hogy amikor Mečiar eladta, illetve privatizálta a Koliba filmstúdiót, azzal hatvan évre visszavetette a szlovák filmművészet fejlődését. Azt gondolom, van ebben valami. Magyarországon is volt olyan időszak, amikor sorra születtek a művészkedő, de nem túl jó filmek, aztán körülbelül 15 évvel ezelőtt megjelent a Fliegauf–Hajdu–Pálfi– Mundruczó-féle generáció, és most már ők tanítják a fiatal filmeseket. Nyilván változik a kor, de ilyen módon a tapasztalat továbbszáll. Nem kell a mintát okvetlenül követni, de amit érdekesnek találsz, azt beépítheted a saját munkádba, vagy foghatod az egészet, és félreteheted, hogy egészen másként fogalmazd meg magadat. De ettől még látsz magad előtt egy működőképes rendszert. Most vegyük a másik, a szlovák példát: mi van, ha olyanoktól tanulsz rendezést, akik életükben két vagy három filmet készítettek, és az sem lett sikeres? Valószínűleg kell minimum húsz–huszonöt év, hogy idehaza megváltozzon a helyzet. És elég sok rossz filmnek kell készülnie ahhoz, hogy adott mennyiségből kikerüljön egy Oscar-díjas Mindenki.