Mindent, ami ősi, megmásíthatatlan

Dés László dala, a Nagy utazás a himnusza lehetne. Több mint ötven országban járt már. Hawaiitól Szumátráig a legizgalmasabb helyeken. Peruban és Mexikóban vissza-visszatérő vendég, a szíve csücske mégis Kanada – az érintetlen természet miatt. Az idegen tájak, az idegen kultúrák, a világ távoli pontjain élő emberek talán a színháznál is jobban vonzzák. Minden nagy világvallás templomát meglátogatta már, hogy közelebb kerüljön a létezés megértéséhez. Az észak-amerikai indiánok életfilozófiáját követve ismerte meg, hogyan kell harmóniában élni a Földdel, a természettel, önmagunkkal. Mint mondja: minimális összeggel, könnyű hátizsákkal vág neki a világnak abból a pénzből, amit különböző munkákkal keres. Hol könyvesbolti eladóként, hol jógaoktatóként, hol abból, hogy színinövendékeket tanít, de beállt már favágónak is, volt bébiszitter, házőrző, Indiában hídépítő, rendezett is néhányszor, s időnként karitatív tevékenységet végez. Állandó lakhelye Berkeley-ben van, nem messze San Franciscótól, de a teljes lelki feltöltődést még mindig Magyarországon találja meg. Jön is, ha elfoglaltsága engedi.

Most éppen kiállítani jött. Marokkóban készült fotóit megmutatni egy szép, vadonatúj belvárosi kiállítóteremben, a Thália Színház nemrég átadott Télikertjében.

Marokkó a szíve csücske lett Peremartoni Krisztinának. Kedvenc országainak egyike. „Ami elsőre meglepett, az a tisztaság – írta a képek mellé. – Még a legkisebb eldugott falukban is makulátlan rend volt. Itt valahogy megállt az idő, és jó belenézni a felkínált múltba. Nyugalom árad az emberekből, főleg elhagyva Marrakesht. Csodás a természet, az oázisok, az Atlasz hegység varázslatos lankái, a Szahara, az áradó folyók, az óceán; sokszínű ország, mégis egység van benne… Soha ennyi gyönyörűen megöregedett embert nem láttam. Ha nem tudnám, 100-200 évesnek is gondolnám őket. Az Anyák állnak az univerzum középpontján, ők irányítják a tűzhely mellől ezt a macsó világot. A férfiak férfiasak, a nők nőiesek, és még a veréb is madár.”

Iphone 8-as telefonjával készített képei is erről tanúskodnak. Egy tőlünk távoli, kultúráját és szokásait, illatait és ízeit erősen őrző, az ezeregy éjszaka világát továbbra is hűen megidéző országról, amelyben súlya és értelme van a kimondott szónak, jelentése minden apró gesztusnak, gyönyöre a létezésnek. Itt még mindig minden eredeti, ősi, megmásíthatatlan. Nem akar más lenni, mint ami. Ezért olyan varázslatos, olyan vonzó, olyan szemhez és lélekhez tapadó. S mivel nagyon is emberi: elsőre továbbadható. Színek, formák, arcok, helyzetek késztetnek ámulatra bennünket. Ember és természet teljes eggyé válása. Az oszthatatlan lelki nyugalom. Az üzlet felülírhatatlansága. A homok hatalma. A víz áldása. Életképek, pillanatfelvételek, ellesett mozzanatok, felsejlő történetek továbbadója Peremartoni Krisztina. Izgalmas momentumok, ismerős lelkiállapotok halk tudósítója. Talál egy tojásárust a szukban, akit Kotlósként örökít meg. Bátran a szemébe néz A piac császárának. Munkácsy Rőzsehordó nőjét véli felfedezni a sikátor zugában magába roskadt idős asszony alakjában. Egy madárcsontú, kedélyesen társalgó fekete férfiban a lényeget fedezi fel: Hosszú pókujjai fonják a beszélgetés fonalát. A Miről álmodik a lány című képének alanya színes, kötött sapkákkal teli kosarára borulva alszik, ki tudja mióta és meddig. Útbaigazítója Pasolini filmjét, Az ezeregy éjszaka virágait idézi meg fényes nappal. Sivatagi vándora a Szahara dűnéi között lép ki időből és térből, kellemesen henyélve.

„Ez a kiállítás a legutóbbi utam emléke – mondja. – Fotóimat nem manipulálom, egyedül zoomot használok néha. Ahogy festeni sem szeretem magam, ugyanúgy olyannak szeretem látni a dolgokat, amilyenek.”

És épp ez a megindító a fotóin. A „minden ugyanolyan, mint a valóságban”. A hitelesség. Az elkapott pillanat szépsége. Mert bátor nővel állunk szemben, akit hiába figyelmeztetnek, hogy itt és most embert baksisért sem fényképezhet, legfeljebb házakat, üres utcákat, szemének tetsző tárgyakat és néptelen tájakat, Peremartoni Krisztina stikában használja a gépet, önmagát nem egyszer veszélybe sodorva. Volt, hogy észrevették, negyvenkét fokban megkergették, és majdnem megverték, kezéből a mobilt kitépték, de mert színésznőből van, és továbbra is jó színésznőből, nem lett a helyzet vesztese. Visszaszerezte, amit elvettek tőle. Közben lenyomott egy hangos etűdöt, mert útjai során azt is megtanulta már: ha bajba kerül, jó, ha kiabál. De nem valamelyik világnyelven, mert az nem segítene rajta. Magyarul. Azt ugyanis nem értik, és gyorsan megrettennek tőle. Jobb esetben: fejvesztve menekülnek előle.