Mindent, ami a zsákba belefér

Tíz fantasztikus erejű képre, amelyek valósággal megelevenednek a színpadon, és ritmust, lépéseket, jeleneteket diktálva a teret, a díszlettervező Cziegler Balázs és a jelmezeket megálmodó Nagy Fruzsina által megkomponált látványt is alakítják. A nézőt szinte beszippantják a kivetített képek. Összefüggő történet helyett kisebb epizódokból áll az est. Egy kiállítás megnyitóján vagyunk, ahol a látogatók között egy idős, ám még mindig lenyűgöző megjelenésű, fiatalos lelkületű díva is feltűnik. Őt formálja meg Uhrik Teodóra, aki tizenhét évesen, rögtön a balettintézet elvégzése után került le Pécsre, így lett aztán Eck Imre frissen alakult modern táncegyüttesének egyik vezető művésze.

„Mindig is rajongtam a képzőművészetért – mondja a Kossuth- és Liszt-díjas táncművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. – Akárhol jártam is a világban, az első utam mindig a város múzeumába vezetett. Azokban az években annyira lekötött a munkám, a színház, hogy nem is emlékszem, mikor és hogyan kapcsolódtam Vasarelyhez. Nincs olyan emlékem, hogy mikor léptem oda egy képéhez, amely megfogott. De amikor ez megtörtént, izgalmasnak találtam benne, hogy egy bátor lépéssel kiszállt az ember- vagy a tájképábrázolásból, és nonfiguratív festő lett. Egészen szokatlan dolgokba vágott bele a harmincas években, amikor Franciaországba emigrált. Demokratikus művészet az övé, hiszen mindenkihez szól. Szimmetrikus formáival, a színskála különböző árnyalataiban pompázó köreivel és kockáival újra és újra lenyűgöz. A tánc elröppen. A kép csodálatos lenyomat. Manifesztum.”

Vincze Balázs, az előadás koreográfusa a Művészetek Palotája színpadán hozta létre a produkciót, ahol a modern színpadtechnika, a fantasztikus méretű süllyesztőrendszer sok mindenre lehetőséget ad a táncosoknak.

„Különleges előadás ez – vélekedik Uhrik Teodóra. – Egy kiállítás a szalagja, és az ott látható képek színhatása. Amikor a kék-piros kockás festmény megjelenik a színen, piros labdákkal táncolnak a fiúk, majd felemelkednek a magasba, közben a labdák is fel-le szállnak. Vincze Balázs továbbgondolja a képeket. Az általam megjelenített hölgy, ahogy az egyik alkotást nézi, egy pillanatra a fiatalságát kapja vissza, majd elveszítve maga elől a múltat, visszalép a valóságba. Lélekben még én is fiatalnak érzem magam, csak egy bajom van: fenyeget a korom. Szerencsére olyan mennyiségű mozgásanyagot őriz a testem, hogy még mindig kellemes számomra a színpadi lét. Szép volt a fiatalságom, én is olyan vonzó voltam, mint ti, lányok – ezt élem meg a darabbeli szerepemben. Együtt mozgok, együtt mosolygok velük a színpadon. Úgy lépek ki a képek által megidézett gondolatból, mintha a múlt meg sem történt volna.”

Maja Pliszeckaja és Alicia Alonso szinte életük végéig táncoltak. A világhírű orosz balerina nyolcvanöt évet élt, kubai pályatársa egy híján százat. Prima balerina assoluta volt mindkettő. Hetven fölött Uhrik Teodóra még náluk is szerencsésebb, hiszen amellett, hogy prózai előadásokban és játékfilmekben is gyakran szerepel, Frenák Pál, Juronics Tamás és Bozsik Yvette is hívta már egy-egy produkciójába.

„Igen, kegyes hozzám a pálya. Szerencsésnek mondhatom magam. Módom van különböző darabokban színpadra lépni, olyan mélységeket, mozgásformákat megmutatni, amelyek passzolnak az egyéniségemhez, és még közvetíteni is tudok valamit. Jó érzéssel tölt el, hogy még mindig szükség van rám. Biztos tehetek róla. Nem vonultam vissza. Folyamatos agilitásban vagyok. Az, hogy Pliszeckaja vagy Alonso meddig táncolt, utóbbi egyébként a vakságáig, nem érdekelt annyira. Engem a színház, a prózai darabok mentettek tovább. Huszonöt év után abbahagytam az aktív táncot, egy-egy produkcióval mégis vissza-visszatérek, mert a karakterem miatt szükség van rám. Arra viszont nagyon figyelek, hogy mindig csak olyat táncoljak, amitől nem ájulok el. Tanítottam, írtam, koreografáltam, rendeztem, jelmezeket is terveztem közben. Most a Pécsi Balett ügyvezető igazgatója vagyok.”

A Vasarely-etűdökbeli szereplését ugyanúgy élvezi, mint például Chorus, a vénasszony figuráját a Magyar Elektrában.

„Rendkívül zárt közösség volt a balettintézet. Mintha ketrecből szabadultam volna. A vasfüggöny mögött azt sem tudtuk, mi történik Nyugaton, a modern balett világában. S akkor jött valaki, és kitalálta Magyarország első modern balettegyüttesét. Ő volt Eck Imre, aki nagy rendezők mellett nőtt fel az Operaházban. Csodálatos évek kötnek hozzá mindannyiunkat a régi Pécsi Balettből. De remekül érzem magam a Vasarely-darabban is. Meg is szólalok benne. Kicsit lamentálok a művészetről, az örökkévalóságról, hogy a pillanat elmúlik, utánunk csak a legenda marad. Tíz kép, tíz jelenet elevenedik meg a színen, s időnként feltűnök én is. A képek tízszer tíz méteres nagyságban vannak kivetítve. Az utolsónál már háttal ülünk a nézőknek, és olyan népünnepély hangulata van a jelenetnek. Hogy teljesült Vasarely álma, tömegek csodálják az alkotásait. A pandémia alatt a művészet halálát éltük meg. Itt most minden tovább él. A tánc is, a zene is, a képzőművészet is.”

Az előadásban Uhrik Teodóra fia, Kamarás Iván színművész is színpadra lép.

„Izgultam, meg tudja-e csinálni, amit kell, hiszen rövid időt kapott a szerep betanulására. Nem fogjuk meg egymás kezét a darabban, csak egy színpadon vagyunk. A koreográfus kért meg, hogy beszéljem őt rá, vállalja el a felkérést. A zene is nagyon a kedvemre való. Házi szerzőnk, Riederauer Richárd egészen különleges, franciás hangulatú szerzeményeiből visszaköszön a kor, amelyben Vasarely élt és alkotott. A művész unokája, Pierre Vasarely, aki minden támogatást megadott ahhoz, hogy ez az előadás létrejöjjön, engedélyezte a képek felhasználását, megjegyezte, hogy a hatvanéves Pécsi Balett ezzel a darabbal együtt ünnepelhet az ötvenéves Vasarely Alapítvánnyal. ”

Az előadás a Művészetek Palotája programját gazdagítja. Legközelebb ősszel láthatja a közönség. A technikai körülmények miatt nehezen utaztatható, a Pécsi Balett mégis abban reménykedik: Aix-en-Provance-ban, a Vasarely Alapítvány otthonában olyanok a színpadi lehetőségek, hogy Pierre Vasarely meghívásának eleget tud tenni a társulat.

Uhrik Teodóra már a nyarat élvezi. Nincs balettrúd a lakásában. Azt mondja, az ő korában már nem is lenne elegáns, ha még mindig a lábát dobálná.
„Nézni is tudni kell. Jelen lenni. Finom mozdulatokat mutatni. Táncművészként ősz hajjal vicsorogni a színpadon idétlenség lenne. A szakmai tudás esszenciáját kell megmutatni. Ami a zsákba belefér. Nekem az bőven elég.”