Mindenkinek a maga skatulyája

Várady Béla m. v., Pólos Árpád, Petrik Szilárd és Gombos Ilona m. v. az előadás egyik jelenetébenPavol Duchyňa felvételeA „perfetto” az lenne, ha valóban a hatvanas évek Nápolyában érezném magam, nem azt figyelném, ki hogyan alakítja a szerepét, hanem magukat a figurákat élvezném. Mert azok valóban élvezhetőek: a Kaviár és lencsét 1957-ben úgy sikerült megírnia egy olasz szerzőpárosnak, hogy a közönség 2001-ben se unatkozzon, folyamatosan kapkodhassa a fejét, illetve foghassa a hasát. A Madáchban annak idején 600-szor ment a darab Tolnay Klárival, Kiss Manyival, Pécsi Sándorral, a kilencvenes években pedig egész Európában reneszánszát élte, nálunk a pozsonyi Nová Scénán aratott zajos sikert, legutóbb pedig október végén Eperjesen.

A színészek domboríthatnak, lubickolhatnak. A karakterek régi vígjátéki ismerőseink, és bár az alaphelyzet tragikomikus, inkább a komikum kerekedik felül. Jobb is nevetni, mint sírni ott, ahol a családfő lopásból tartja fenn a famíliát. Azaz vigyázat, meg ne sértsük Leonida Papagattót (Pólos Árpád), ő nem akármilyen tolvaj: főfoglalkozású hívatlan vendég. Kifogástalan öltözetben bukkan fel rangos társadalmi eseményeken, úri lakodalmakon, ahol nejlonzacskókkal preparált zsebeibe süllyeszt ezt-azt a svédasztalról. Hol kaviárt, hol lencsét. A szajrét aztán pénzzé teszi a környéken, vagy családjával eteti meg. A pereputtyból csak Matilde (Cs. Tóth Erzsébet) dolgozik, vécésnéni a színházban. Ez is briliánsan megírt szerep, lehet benne például tudálékosan idézgetni a Hamletből és innen-onnan, valamint összefüggéseket keresni a színház és a való élet között. Matilde úgy csipegeti össze a műveltségét, mint Leonida a kaviáros szendvicseket. A családanya, Valeria (Kövesdi Szabó Mária) a sült galambra vár; lányuk, Fiorella (Kollárik Lucia) romantikus lélek, korabeli olasz slágerekbe menekül; fiuk, Roberto (Zetyák György) pedig maratoni táncversenyekről igekszik elhozni a fődíjat, kevés sikerrel. A házban rendszeresen felbukkan az élelmes, jég hátán is megélő, vagány szomszéd (Dudás Péter), aki el-elcsippent ezt-azt, a család nőtagjait is vinné, ha tehetné. Aztán kezdődnek a bonyodalmak, Leonida minden eddiginél nagyobb fába vágja a fejszéjét, és gyors iramban sodródik az eseményekkel. A nemzetközi helyzet fokozódik: összesen tizenöt szereplő vonul fel a három felvonás alatt, a bérelhető szenilis nagypapától egészen a bőröndből kibújó „halott” inasig. Nem mesélem el, tessék megnézni.

Szegvári Menyhért vendégrendező, akinek a Kakuk Marci szerencséjét és A néma leventét is köszönhetjük (mindkét előadás emlékezetes volt), nem sokat szőrözött a szereposztással: a legkézenfekvőbb megoldásokat választotta, azaz ki-ki megkapta a számára otthonos szerepet. Ennek tudvalévően az a veszélye, hogy a színész rutinból kezd el játszani, megjelenik a jól bevált mimika, hanghordozás és testtartás, sokszor látott megoldások, azaz a skatulya-szindróma. Persze hálás vagyok a látottakért, ezért remélhetőleg nem tűnik kekeckedésnek, ha azt mondom: több merészséget vártam. Nem is tudom, kezelhető-e vígjátékként egy olyan darab, amelyben a puszta megmaradásért, a napi betevőért, a villanyszámlára valóért harcol a családfő, amelyben a kilátástalan helyzet időtlenségét szimbolizálandó az egyetlen vekkert is zaciba csapják, amelyben az ügyességen, találékonyságon múlik, reggeliznek-e másnap, vagy sem. Leonida Papagatto tragikomikus figura, bitang nehéz eljátszani. Jellemformálásra a fordulatos cselekmény miatt amúgy sincs sok idő, tömör jellemportrékba kell beférni, a végére mindenki olyan marad, amilyen az elején volt, kivéve a két főszereplőt. A fokozatosan hűlő párkapcsolat is csak néhány jól elcsípett pillanatban kap hangsúlyt, pedig a rendező a beharangozó sajtótájékoztatón azt ígérte, rá lészen világítva a két főszereplő viszonyára. Az előadás legüdébb figurája az Antonio szomszédot alakító Dudás Péter, aki pillanatok alatt vált át vagány amorózóból gyáva kutyussá, legyeskedik, sompolyog, és tisztán látni, mikor magabiztos, és mikor játssza szerepe szerint a magabiztost. Cs.Tóth Erzsébetnek is elhittem az olasz szenyorát, és nem csak akkor, amikor spagettit falt. Mivel a történet csavarásaiból kifolyólag sokan akarnak szerepjátszással másokat becsapni, fontos lenne markánsabb vonalat húzni a színészkedő figura és a valódi figura közé, ezzel is árnyalva a harsányságot. A társulat új tagja, a végzős konzervatorista Kollárik Lucia bizalomgerjesztően mutatkozott be a romantikus tinilány szerepében, finom rezdülései is vannak, a másik új szerzemény, Zetyák György viszont, sértődés ne essék, vegyes érzelmeket keltett bennem szlovák akcentusával és állandó vigyorával.

Gadus Erika díszlete telitalálat, olaszos és kopottas, nagyanyáink kredencével, jobb helyeken rég kidobott fotelekkel. A jelmezek szintén sokat lendítenek a darabon, csakúgy, mint a korabeli slágerek, melyek közé véletlenségből újabb keltezésű dal is keveredett. Aki szórakozni akar, ne hagyja ki ezt az előadást, és felejtse el apró kifogásaimat, sono una miserere persona.