Minden a magyar kártyáról

Bár megszoktuk, hogy ha snapszert, hetest,  ultit, ferblit, huszonegyest vagy máriást játszunk, használjuk e fogalmat,  sokszor magunk is csak amiatt gondoljuk magyar kártyának a kezünkben forgatott lapokat, mivel a legtöbb esetben a budapesti játékkártyagyár termékéről van szó, amelyben a négy színt jelző évszakokra anyanyelvünkön írták rá a tavasz, nyár, ősz, tél fogalmakat, ugyanúgy az alsókra és a felsőkre a nyolc   szereplő nevét is. Viszont,  ha e figurákat tüzetesebben megnézzük, rájövünk, hogy a svájci történelem valós és kitalált alakjairól van szó. Amiből egyenesen következik, hogy kapásból svájci kártyáról beszéljünk, ahogy azt a szakirodalom egy része teszi. Mint általában, a látszat ezúttal is csal.

Sokan amiatt tekintik magyar kártyának azt a harminckét (esetenként harminchat) lapból álló paklit, amely (hatosból), hetesből, nyolcasból, kilencesből, tízesből, alsóból, felsőből, királyból és ászból (disznó) áll, ahol  az egyes színeket pirosnak (tavasz), töknek (nyár), zöldnek (ősz) és makknak (tél) nevezik, mert egy magyarországi származású bécsi gyáros, Piatnik Ferdinánd terjesztette el szerte a világon. Róla tudni érdemes, hogy édesapja Budán született, Pozsonyban végezte a kártyafestő iskolát, majd Bécsben telepedett le. A Piatnik cég 1865-ben dobta piacra a későbbiekben legendássá vált kártyáját, amely  hamarosan népszerű lett az egész monarchiában, olyannyira, hogy a növekvő igények fedezésére Pesten, Krakkóban  és a csehországi Kolínban is létesítettek fióküzemet. Röpke két évtized alatt az általuk gyártott kártyák átvették a vezető szerepet Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban, vagyis az egykori Osztrák-Magyar Monarchia teljes területén. Oly mély gyökeret vert  az egyház által egykor az „ördög bibliájának” nevezett termék, hogy még a birodalom felbomlása sem tudott gátat vetni népszerűségének: napjainkig is a legelterjedtebb játék az említett területeken.

Azt a vélekedést, hogy svájci eredetűnek tekintsék, a lehető legegyszerűbben lehet cáfolni: a helvétek országában nem is gyártják és jóformán nem is ismerik. De valójában csak Piatnik származása miatt terjedt el róla, hogy köze van a magyarokhoz? Volt ugyan egy legenda, amely szerint e termék valójában a reformkor idején, Pesten látta meg a napvilágot, viszont ez nem adott magyarázatot arra, hogy miért egy idegen ország történelmi figuráit ábrázolja, másrészt erre nem volt közvetlen bizonyíték. Egészen addig, amíg elő nem került. Méghozzá nem is oly régen,  1973-ban. Sylvia Mann angol  gyűjtő és kártyatörténész egy régi kártyagyűjtemény megvásárlásával jutott azoknak az eredeti példányoknak  a birtokába, amelyekről már Kolb Jenő: Régi Játékkártyák című művében is beszámol, valószínűsítve, hogy a Tell-kártya Magyarországon született. A hozzá csatolt tanúsítvány szerint a nyomólemezek készítője a pesti Schneider József, a kiadás ideje nagyjából 1835. Ezen a ponton kezd a történet érdekessé válni.

A reformkor forrongó időszakában felmerült, hogy szükség lenne a nemzeti hagyományokat ápoló kártyajáték kiadására. A mindenütt jelen levő cenzúra miatt viszont lehetetlen volt nyíltan Habsburg-ellenes, magyar hősöket ábrázoló kártyajáték kiadása. Gondoljunk csak arra, hogy milyen viszontagságok után kerülhetett színre Katona József Bánk bánja, amelyben csak utalás hangzik el arra, hogy a merániak – vagyis a németek – kifosztják Magyarországot. Ebben a helyzetben köztes megoldást kellett választani. Schneider József agyában született meg a zseniális ötlet: a gyűlölt dinasztia ellen harcoló és szabadságát kivívó maroknyi nép szabadságharcának alakjait örökíti meg.

A történet amúgy is közismert volt a korabeli Magyarországon, tekintve, hogy Friedrich Schiller Tell Vilmos című, 1804-ben írt drámáját  1827-ben a kincses városban, Kolozsváron bemutatták, majd néhány évvel később a pesti német színházban is játszották. Azaz nagyon is aktuális politikai kérdésnek számított abban az időben a svájciak egykori szabadságharca. Ebből a közvetett de egyértelmű utalásból megszületett magyar kártya hamarosan népszerűvé vált, hiszen arra emlékeztetett, hogy az ország nem szabad a Habsburgok alatt, miközben a svájciak alaposan elpáholták néhány évszázaddal korábban e gőgös dinasztiát. Történelmi forrásokból az is kiderült, hogy az 1848-49-es szabadságharc bukása után a fellelhető paklikat elkobozták és megsemmisítették. Viszont, hogy milyen mély nyomot hagyott az emberekben az emléke, arra a legjobb példa, hogy az ötvenes évek közepén Giergl  János. Giergl István és Zsíros István megpróbálta rekonstruálni az egyes  alakokat. Mit sem sejtve arról, hogy az eredeti példányokat az emigránsok kicsempészték Angliába. Oly jól sikerült e konspiráció, hogy több mint százhúsz évnek kellett eltelnie, mire előkerült Schneider egykori alkotása. A 94x56 milliméteres rézmetszésű lapokról  eredetileg fekete-fehér levonatok készültek, amit aztán a kártyafestők piros, skarlátvörös, kék és barna sablonnal színeztek, a sárgát, a rózsaszínt és a halványzöldet ecsettel vitték fel a már kinyomtatott lapokra. A hátoldal a tizenkilencedik század első felére jellemzően vörös márványerezetű volt. A kártyakészítő saját nevét a makk VII-es lapon  tüntette fel: „Zu finden bei Joseph Schneider in Pesth”.   A kései bizonyíték alapján az is kiderült, hogy mind Giergl, mind Zsíros néhány részletre rosszul emlékezett: a kuoni pásztort tök alsóként, míg Reding Itellt piros alsóként ábrázolta, vagyis felcserélte a színeket. A lapok közepén levő életképek némelyike is felcserélődött. Így más lapra helyezték azt a jelenetet, amelyen Tell Gessler parancsára lelőni készül fia fejéről az almát, amelyen Gessler póznára helyezett kalapja van, ez előtt a svájciaknak meg kellett hajolniuk, valamint a Tellnek búcsút intő feleségét is, vagy amelyen a csónakon átkelő   svájci szabadsághős  látható.

Az 1865-ös Piatnik gyártású kártyáról egyértelműen megállapítható, hogy stílusában és alakjaiban a  Schneider által megálmodott alakokat ábrázolja, bár néhány változtatást végeztek rajta. A legjellemzőbb – amit az osztrák és cseh gyártmányokon is lehet látni – hogy a nyarat jelképező tök ász férfialakját sarlót tartó lánnyal helyettesítették, a makk ász tűz mellett guggoló férfialakját pedig rőzseköteget cipelő öregasszonnyal váltották fel. Ugyanígy kisebb változtatásokat hajtottak végre a kuoni pásztoron (piros alsó), a stüszi vadászon (tök felső) és a zöld ászon, amelyből az egyik alakot kivették. Ettől függetlenül szinte változatlan formában fennmaradtak Schneider József egykori alkotásának alakjai, stílusa, hangulata. A magyar kártya legfőbb jellegzetessége, hogy egyedülálló módon egy irodalmi alkotás történetét mondja el képekben.

Az egykori pesti mester kártyája napjainkig él, töretlen népszerűségnek örvend. Azon a budapesti, VII. kerületi házon, ahol a magyar kártya megszületett, a közelmúltban emléktáblát helyeztek el.  Napjainkban naponta millióknak okoz örömet, szórakozást, kikapcsolódást, olykor bosszúságot ez a kétségkívül izgalmas játék. Számunkra külön öröm, sőt elégtétel, hogy még a bennünket oly nagyon nem-szerető, legvadabb mélynemzetiek is – akár tetszik, akár nem – máriásozás közben kénytelenek magyar kártyával játszani. (Ozogány Ernő)