Mikor, ha nem most?

Hangzavart várok, amatőr stúdiómunkát óránként kétszázért, pontatlan hangszerkezelést, hamis éneket, vagy ami még rosszabb, számítógépes robotzenét. De most a kezdő zenekarokkal szembeni minden előítéletemet megszüntette a királyhelmeci Waterfall zenekar Mikor, ha nem most? (If not now, when?) című bemutatkozó cd-je. Odaszögezett a lejátszó elé. Azóta már vagy hússzor hallgattam végig. Egyre nagyobb élvezettel.

A lemez kellemes meglepetés. A rajta lévő dalok egyszerűen jók. A rögzítés mesterember munkája, még ha nem is mesteri. A dallamos rock, az art-rock és az ethnozene határán egyensúlyozó szerzemények élvezetesek minden szituációban, autóban, bulin vagy elandalodáshoz, esetleg világfájdalom ellen vagy annak fokozására egyaránt ajánlhatóak. Ez a zene túlmutat az eldugott régió határain – ahonnan a zenekar indul –, és nyoma sincs benne semmiféle provincializmusnak. Legyünk őszinték, hányan tudják ma a Mezzofortéről, hogy Reykjavíkból indult? És főleg, kit érdekel?

Leginkább a lemez multiinstrumentális hangzáskavalkádja az, ami figyelemre méltó. Közelmúltunk zenei korcskiadványainak sikereit látva igazán bátor tett volt a Waterfalltól olyan sajátos hangszerelésű zenét készíteni, amelyben megszólal például a klarinét vagy a szaxofon is. Ez utóbbi nem a szokásos szólószerepben tűnik fel szinte minden dalban, hanem a kíséret részeként.

Az ütősök, a konga és a djembe hangja azért feltűnő a lemezen, mert ez a zene a legkevésbé sem latin vagy afrokubán jellegű. A táncritmus helyett valamiféle sötét, gyakran vészjósló háttérzajként hangsúlyozzák ki az amúgy is erősen pesszimista dallamvezetést és komor gitárhangzást. A dobolást visszafogott magabiztosság jellemzi, akárcsak Charlie Watts vagy Ringo Star estében. Az első demofelvételek után különösen élvezetes volt hallani, hogyan veti le a zenekar gitárosa a napjainkban oly népszerű U2-s Edge 7-es számú mezét, és hogyan fordul a biztos sikert kevésbé ígérő, ám sokkal eredetibb önálló hangzás felé, amelyben a leghangosabb gitárszólam igazi hangszeres szólóvá növi ki magát.

Figyelemre méltó az ének- és vokálszólamok belső építkezése és minősége. A zenekar énekesének színészmúltja tetten érhető az igényesen artikulált énekmondáson, a kitörni készülő belső energiától sistergő kifejezésmódon. Főleg a magyarul énekelt dalokban érezhető az a feszült harmónia, ami a saját szövegeit (verseit) éneklő előadóművészek (igricek) sajátja.

A basszusgitáros teljesítményét ezen a lemezen nem értékelhetjük csupán a ritmusszekció részeként. A hangszer Jaco Pastorius óta ismert lehetőségei időről időre bravúros technikával villannak meg. Jó ízlésre és a basszusgitáros ízig-vérig csapatmuzsikus voltára vall, hogy ezek a „villanások” – bár én szívesen hallgatnám őket akár egy egész szólólemezen is – soha nem szorítják háttérbe a zenekar klasszikus értelemben vett individualistáit. És nem hallgatható el még egy összehasonlítás. A dalok véletlen vagy tudatos inspirációját az art-rock nagyszerű képviselőivel, Nick Cavesszel és Lou Reeddel bátran felvállalhatja bármelyik induló zenekar. Nagy elődöktől tanulni soha nem szégyen. A kortárs zene forrástagadó, mindentől különbözni akaró dallamtalansága bőven szolgál ellenpéldával.

Presser Gábor mondta egyik interjújában: „... zenész az, aki hangszeren játszik.” Nos, a Waterfall együttes zenészek társasága. Nem szuper- vagy megasztárok, nem az év hangjai. De talán pont ezért, röpke három percek helyett hosszú órákra szerezhetnek örömet hallgatóiknak. Ha nem most, mikor?

A Waterfall tagjai

Nádasdi Péter – ének

Móricz Walter – gitár, ének

Mátyás Róbert – dobok

Múdry Valér – basszusgitár

Pataky Károly – klarinét, szaxofon, billentyűsök

Haminda Tibor – ütősök