Mici és Tökmag egy félszáz évvel ezelőtti decemberben

Mocorgott egy ideig a dunna alatt, amely az orráig takarta, aztán hirtelen felpattantak a szemhéjai, és álmos-csodálkozó dióbarna pillantással nézett szét maga körül. A szobában hideg volt. Este, mint télen mindig, begyújtottak ugyan a kályhába, de a tűz reggelre elhamvadt, helyette a dunna melegített. De az aztán nagyon. Az orráig húzta, hogy minél kevésbé érezze a hideget. Mellette az öccse szuszogott békésen, öt évének minden nyugalmával. A kislány arca apró, bosszús fintorba rándult. Eszébe jutott, hogy előző este megint összekaptak. Helyesebben szólva ő duzzogott. A kicsinek ugyanis az volt a szokása, hogy elalvás előtt a nővére hajával játszott: a mutatóujjára tekert egy-egy tincset, majd elengedte, és ezt így folytatta mindaddig, amíg el nem szenderült. Nem zavarta különösebben az sem, hogy a nővére leteremtette, és közölte vele, az ő haja nem játékszer, és különben is, hagyja őt aludni!

A kislány a mennyezetet bámulta. Nagyot sóhajtott. Miért nem lehet neki külön ágya? Miért kell folyton Tökmaggal szorongania, a szülei testes ágyának lábánál meghúzódó fekhelyen? Nem olyan apró ő már, tizenegy éves! De tudta, hiába is panaszkodna, hisz a két nagyobbik öccse is egy ágyban alszik, és csak a bátyjának vannak olyan kiváltságai, hogy egyedül birtokolhat egy ágyat. Nem nagy ház az övék, konyha meg két szoba, van ehhez hasonló sok a faluban. A másik szobából hirtelen hangoskodás szűrődött be: na, a két rosszcsont már felébredt, állapította meg. Itt már nem lesz alvás. Legjobb, ha rászánja magát, és kimászik az ágyból. De még mielőtt megtehette volna, kicsapódott a szoba ajtaja, és két kócos öccse rontott be a szobába: „Mici, nézd, megint havazik!” Orrukat az ablaküvegre tapasztották, és csillogó szemmel nézték a ráérősen szállingózó apró pelyheket. Fehér volt az udvaruk, az utca, és az utcájukban álló házak tetején is csinos hósapka díszlett.

Mici a szüleik ágyára lesett. Sejtette, hogy már régen üres, apjuk és anyjuk ma is hajnalban kelt. A ház körül mindig van mit csinálni. Meg egy olyan család körül is, ahol öt gyerek van. Sőt, az sem biztos, hogy az anyjuk aludt egyáltalán az éjjel. Hiszen karácsony van, jutott eszébe, és a karácsonyhoz hozzátartozik a kalács is. Azt pedig anyjuk legtöbbször éjjel sütötte. A sok munka mellett csak éjjel jutott rá ideje, másrészt így volt valami esélye annak, hogy a gyereksereg ne vesse rá magát azon melegében, és ne tüntesse el pillanatok alatt.

A hangoskodás a legkisebbet is fellébresztette, és Mici arra gondolt: karácsony ide vagy oda, neki megint az öccseit kell majd „terelgetnie”, főleg a legkisebbet, Tökmagot, aki folyton az ő sarkában járt, mert a két nagyobbik fiú, ha csak tehette, igyekezett lerázni a kicsit. Egy perc nyugtom sem lehet tőlük, dohogta magában. A konyhában jó meleg volt, pattogott a tűz, anyjuk már javában főzött. A fiúk betódultak a kamrába, mert tudták, hogy a kenyérdagasztásra használt teknő már teli van diós, mákos, lekváros bélessel, és ujjongva vetették rá magukat. Csak nagy nehezen lehetett őket rábeszélni, hogy előbb megreggelizzenek. „Nézzétek, milyen formás fát szereztem! – állított be nagy hanggal az apjuk. – A rávaló díszeket már nektek kell elkészíteni!” Az asztalra kenyérhéj, kockacukor, dió került, s a gyerekkezek ezeket csomagolták ezüstpapírba. Tökmag is feltérdelt az egyik székre, segíteni akart, de egy idő után elunta, és a kockacukor a papír helyett a szájába vándorolt, a dióból pedig „guriga” lett, amit elmélyülten görgetett ide-oda az asztalon. „Kotródj már el innen, nem látod, hogy csak zavarsz?!” – kelt ki magából Mici, és nagyot lökött Tökmagon, aki megmakacsolta magát, és nem tágított. „Nekem is szabad, anyu mondta”. A kislány megsemmisítő pillantást vetett rá. Miután feldíszítették a fenyőfát, a fiúkkal nem nagyon lehetett bírni. Kirohantak az udvarra, repültek a hógolyók, nekiálltak hóembert építeni. Mici fel-alá sétált az udvaron, szerette hallani, ahogy a frissen lehullott hó recseg-ropog a cipője alatt. Aztán a fiúk kitalálták, hogy menjenek ki a falu végi tóhoz, amely ilyenkor télen, amikor a tükre befagyott, mágnesként vonzotta a falu gyerekeit. Ahogy közeledtek a tóhoz, egyre hangosabb lett a zsivaj. A tavat körülölelő dombról szánkók siklottak a tó jegére, nyergükben kipirult arcú, kacagó, sikító lurkókkal. Sokan szánkó híján csak úgy, „nadrágszánkón” ereszkedtek le a dombról.

Mici és a két nagyobb nekiiramodott, rohantak át a tavon a szemközti domb felé. „Én is, várjatok meg!” – próbált a nyomukban maradni a legkisebb. Mici hátrafordult: „Szedd a lábad, Tökmag, nincs kedvem itt ácsorogni miattad!” Felszaladtak a domb tetejére, aztán leereszkedtek, majd újra felszaladtak. Nem tudták megunni. Azzal sem törődtek, hogy a nadrágjuk csuromvíz a folytonos csúszdázástól. „Én már nem bírok egyedül, húzzál föl a dombra, Mici!” – mondta panaszosan a kicsi. De a kislány úgy tett, mint aki nem hallja, felszaladt a dombra, és folytatta a játékot. Az öccse tanácstalanul nézett szét, majd beljebb indult a tavon, hogy közelebbről is szemügyre vegye a nagyfiúkat, akik vadul száguldoztak, fogócskáztak a jégen.

Jó időbe beletelt, mire Mici keresni kezdte a kicsit. Tekintetével végigpásztázta a terepet, aztán meglátta pöttöm alakját a nagy kamaszok között. Elindult feléjük, de mielőtt odaérhetett volna, rémülten látta, hogy az egyik nyakigláb fiú, aki a mögötte loholó üldözőjét tartotta szemmel, őrült sebességgel nekirohan a gyereknek. A kicsi repült egy nagyot, és elvágódott a jégen. Bojtos sapkája nem messze tőle ért földet. Mici hidegtől kipirult arca elfehéredett. Szeme megtelt könnyel, úgy rohant neki visítva a nyakiglábnak, és öklével püfölni kezdte: „Hogy mered bántani Tökmagot?! Ilyen nagy tahó és nem lát a szemétől?” A kamasz meghökkenve nézte a magából kikelt Micit, és valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy véletlen volt, odament a még mindig a jégen üldögélő, hüppögő gyerekhez, és megpróbálta talpra állítani. „Hagyd békén!”, üvöltötte Mici, karjába vette öccsét, és intett a két nagyobbnak: „Indulunk!” A kicsi szipogva kapaszkodott nővére nyakába. „Nagyon megütötted magad?”– kérdezte aggódva. A gyerek fájdalmas képpel bólintott. „Otthon majd megfújdogálom, és nem fog fájni. Tudod, mit? Te gyújthatod meg az összes gyertyát a karácsonyfán. Majd felemellek, hogy elérd mindegyiket, jó?” És egy puszit nyomott öccse könnyektől maszatos arcára.

***

Régen volt. Vagy fél évszázada – suhant át Mici néni agyán. Becsukta maga mögött lakása ajtaját, s elindult a karácsonyi ebédre az öccséhez és annak családjához.