Mesék a téboly határáról

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Kohlhaas Mihály című elbeszéléséből Volker Schlöndorff rendezett filmet, de alapjául szolgált Milos Forman Ragtime-jának is.

„Ez a beteg lélek remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat” – vélekedett róla Szerb Antal, miközben tudta: Goethe, a klasszicizmus legjelesebb alakja hidegen elutasította Kleistet, aki épp mellette és Schiller mellett a 19. század első évtizedének harmadik legnagyobb drámaírója volt. Mivel régi porosz nemesi katonatiszti családban nőtt fel, a fiatal Kleist is ezt a pályát választotta. Tizenöt éves, amikor 1792-ben belép a porosz hadseregbe. Részt vesz a Franciaország elleni rajnai hadjáratban, majd a mainzi köztársaság elleni ostromban. Már hadnagyi ranggal büszkélkedik, amikor magánúton matematikai és filozófiai tanulmányokat folytat. Huszonkét éves, amikor a családi hagyományokra fittyet hányva bejelenti: elege van az elviselhetetlen katonai drillből, s kilép a hadsereg kötelékéből. Tanulmányai közé felveszi a fizikát, a latint és a művelődéstörténetet, majd diplomáciai szolgálatba lép Berlinben. Magánélete közben másból sem áll, csak lelki válságokból és csillapíthatatlan belső nyugtalanságból.

Első színművét, A Schroffenstein családot Goethe ízléstelen ostobaságnak tartja. Kohlhaas Mihályról szóló regénye, amely alapján Sütő András az Egy lócsiszár virágvasárnapját írta, már igazi remekmű. Ha semmi egyebet nem hagyott volna az utókorra, csak ezt, az irodalomtörténet akkor is a legjobbak között jegyezné a nevét. Tudja ezt ő maga is, mégsem boldog. A sok sikertelenség már amúgy is felőrölte gyenge idegzetét, ráadásul a nők körében sem érezhette magát körberajongott szeretőnek. Akárcsak hőse, Homburg herceg, a brandenburgi lovasság fiatal és öntörvényű parancsnoka, szélsőséges érzelmek és idegállapotok kiszolgáltatottja. Teljesen elszegényedve, lelke mélyén megsebezve, elszántan készül a halálra.

Harmincnégy éves mindössze, amikor társat keres az öngyilkossághoz. Több lánynak, fiatalasszonynak felajánlja, hogy együtt induljanak el a végső útra, amikor ráakad Henriette Vogelre, a zavart lelkű, rákbeteg nőre, aki Kleisthez hasonlóan szintén a közös halálban remél végső szerelmi gyönyört. Kapóra jön a katonaidőkből megmaradt pisztoly. Kleist megírja búcsúlevelét, és rábeszéli a nőt, hogy egy Berlin melletti tónál kövessék el a közös öngyilkosságot. Minden úgy történik, ahogy azt megbeszélik: Kleist előbb Henriette Vogelt lövi szíven, aztán önmagával is végez.

„Egyszeri, soha vissza nem térő tünemény volt – írja róla Thomas Mann –, kirítt minden hagyományos rendből és elképzelésből, excentrikus témáiba úgy beleásta magát, hogy az már hisztériával, tébollyal volt hatásos; és mélyen szerencsétlen volt mindemellett, olyan igényeket támasztott önmaga iránt, amelyek felőrölték az életerejét, a lehetetlenért küzdött, lelki eredetű betegségek sújtották, és korai halálra volt ítélve…”

A Kalligram gondozásában most megjelent Heinrich von Kleist-kötet, a Próza hátsó borítóján olvasható ez a pár sor, s el is mond minden lényegest az író belső arcáról. Írói nagyságáról a könyvbe válogatott elbeszélések (Kohlhaas Mihály, O… márkiné, A chilei földrengés, Eljegyzés Santo Domingón, A locarnói koldusasszony, A lelenc, Szent Cecília avagy a zene hatalma, A párviadal), valamint mesék, anekdoták, politikai, filozófiai és művészetelméleti írások, glosszák és színházi tudósítások szólnak.

„Nálamnál jobban senki nem tudja, mi kell a boldogságomhoz” – tudatta a huszonkét éves Kleist egykori tanárával. Az idő tájt még nem gondolt arra, hogy nemsokára író lesz. Tizenkét évet adott még magának, de ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy kora egyik legjelesebb írójává váljon. A boldogság azonban messziről elkerülte.