Menekülés a terrorból

A forradalmi nézeteket valló német Daniel (Daniel Brühl) Chilében Salvador Allende támogatói köréhez tartozik, külföldiként. Az elnök híveinek lelkes összejöveteleiről, az Allende mellett demonstrálók akcióiról készít fotókat. Német barátnője, Lena (Emma Watson) légikisasszonyként dolgozik, és rendszeresen kísér gépet Chilébe. Ilyen alkalmakkor Daniel bérelt lakásában élnek zavartalan pásztorórákat. A katonai puccs kitörésekor menekülni próbálnak, de Pinochet katonái elfogják, és a santiagói nemzeti stadionba hurcolják őket. Itt három csoportja osztják az embereket: az egyikbe a halálra, a másikba a börtönre ítéltek kerülnek, a harmadikba pedig, akiket szabadon engednek. Danielt a második csoportba osztják, Lenát elengedik. A fiút a Digignad Kolóniára hurcolják. E titokzatos, zárt helyről, létesítményről a külvilágnak az az elképzelése, hogy jótékonysági missziót vezetnek ott egy pap, Paul Schäfer (Michael Nyqvist) irányításával. Valójában könyörtelen vallatótáborként működik, ahonnét lehetetlen megszökni. Danielt embertelen kínzásoknak vetik alá.

Lena nem jelenik meg a gép visszaindulásakor szolgálatra. Chilében marad, hogy kiszabadítsa szerelmét. Azzal az indokkal, hogy az igaz utat keresi istenhez, csatlakozik a táborban működő szektához. Amíg azonban találkozhat Daniellel, hogy megszervezzék a szökést, embertelenül kemény kiképzésnek kell alávetnie magát a rigorózus Gisela nővér (Richenda Carey) felügyelete alatt.

Ebből is kiderül, a Kolónia nem történelmi hitelességre törekszik, nem autentikus rekonstruálásra vállalkozott. Valós történelmi események kulisszáiba helyezett, megtörtént személyes esetet mesél el a „menekülés- vagy szökésfilm” műfajban. Azok a fotók hitelesítik valamelyest a stilizált történetet, amelyeket Daniel készített a táborban. Rengeteg izgalmat kínál ez a mozi, és – a szektavezető pap kegyetlenkedéseit, terrorját könyörtelen nyerseséggel ábrázolva – rengeteg borzalmat mutat. Nem művész-, hanem inkább tömegfilm a Kolónia, hatásos dramaturgiai építkezéssel. Rémült feszültséget teremtve épülnek egymásra a szekta életét feltáró fordulatok, a néző pedig borzongva izgul a bántalmazottakért és főleg az ártatlanul fogva tartott német fiatalok megmeneküléséért. Nem Florian Gallenberger filmjéből fogjuk megismerni, milyen volt Pinochet diktatúrája – bár némileg ráérezhetünk –, de arra mindenképpen jó, hogy emberi és együttérzésünket erősítse.