Méltó módon ünnepelték jubileumukat

Nem tudom megmondani, hányadik produkciója ez a Teátrumnak (amelynek nevét gyakran, félrevezető módon Teátrum Színházként jegyzik bizonyos újságírók), de tény, hogy a könnyű amerikai szalonvígjátékok és leporolatlan operettek mellett ilyen nagy falattal még soha nem próbálkoztak.

Most azonban nyilván elérkezettnek látták az időt, hogy a zeneszerző talán legismertebb művét színre vigyék. Erkel Ferenc számos operával, így a Hunyadi Lászlóval, a Bátori Máriával, a Sarolttal, az István király vagy a Dózsa György cíművel gazdagította a magyar operairodalmat. Közülük a Hunyadi László mellett éppen a Bánk bán az, amelyet Egressy Béni szövegével (Katona József azonos címet viselő drámája nyomán írta) 1861. március 9-én, a Nemzeti Színházban látott első alkalommal a közönség.

Tény, hogy ez a legismertebb magyar opera, amelyben legalább tíz ismert ária hangzik fel. A Hazám, hazám címet viselő operasláger mellett Melinda áriája, az Ölj meg engemet vagy Petúr bordala minden magyar fül számára ismerősen cseng. Ráadásul olyan alkalmat választottak a bemutató időpontjául, amely történelmünk legfontosabb mozzanata; augusztus 20-át.

Igaz, Komáromban erre az ünneplésre 22-én került sor, de szerintem a gyorsított tempóban végrehajtott próbafinisnek még jót is tett ez a kétnapos késés; hiszen az erre az alkalomra összeverbuválódott, Erkel Ferenc Ének- és Zenekar nevet viselő harminctagú formációnak volt mit csinálnia, hogy Medveczky Szabolcs szakmai irányítása mellett hallgatható zenei mankót varázsoljon a Komáromi Városi Művelődési Központ nem éppen operaelőadásokra kialakított nézőterére. A zenekart, jobb megoldási lehetőség híján, a színpad előtt, az első sor és proszcénium közötti térben voltak kénytelenek elhelyezni. Ennek következtében már maga a zenei teljesítmény is heroikusnak mondható. Több okból is. Egyrészt azért, mert a karmesternek egy 18-20 méteres sávban szalagszerűen kifeszített zenekart kellett belátnia, követnie és irányítania, másrészt pedig a közönség teljesítménye is figyelemreméltónak tűnt, hiszen a kottalámpák kereszttüzében volt kénytelen nézni a három felvonásos előadást.

Az igaz, hogy a színlap is feltünteti, miszerint zenéjét (Nádasdy Kálmán) is, szövegét (Rékai Nándor) is átdolgozták, mégis az a benyomása támad az embernek, mintha minden egyes feketéllő kottafejet elmuzsikáltak volna; megfeledkezve helyenként „a kevesebb több” elvének örökérvényű voltáról.

A rendezésről, amely Dráfi Mátyás munkája, mindenesetre el kell mondani, hogy a fő- és mellékszereplők mellett korrekten operai létszámú tömeget vonultatott fel a színpadon. Kicsit sajnáltam, hogy zömmel szinte mozdulatlan tablóként toporogtak a hatalmas színpad rendezői bal (merániak) és jobb (magyarok) oldalán. Ugyanez volt a helyzet a kettősökkel és a szólókkal is: operai (és népszínművek nem túl gondolatgazdag színrevitelére hajazó) közhely-beállításokat láthattunk, minden dinamikát nélkülöző színpadi totálfényben, amely néha-néha elhalványult, ha véget ért valamelyik jelenet. Következetességet itt sem véltünk felfedezni.

Remélem, senki sem kételkedik abban, hogy egy színházi előadásnak mennyire meghatározó eleme a képi hatásmechanizmusa. Ennek része a világítás is, amelyre már utaltam az előbb. Tény, hogy a Komáromi Városi Művelődési Központ fényparkja sok mindennek nevezhető, csak korszerűnek nem. (Ugyanez érvényes a hangtechnikára is, de szerencsére erre most nem volt szükség.) Mindezek ellenére tapasztalatból állíthatom, a látottaknál azért többre képes, ha erre igény mutatkozik az alkotók részéről.

Na de a díszlet, amely meghatározó vizuális-esztétikai-cselekménysegítő eleme kell, hogy legyen minden előadásnak, már valóban csak hellyel-közzel töltötte be elvárható küldetését. Az első felvonás palotabelsője valóban egy hangulatos, arányaiban is átgondolt, szín- és tárgyi világát illetően is egy nem túl gazdag és karakteres, de a célnak megfelelő színpadkép benyomását keltette. A második felvonásban előtűnt szürke, tört oszlopos színpadkép, a gazdagon egyáltalán nem burjánzó mű-zöldágakkal már igencsak fantáziátlannak bizonyult. Minderre a koronát a festett tóparti háttérfüggöny tette fel (szimbolikusan), amely az ötvenes évek naiv népszínmű-játszásának világát idézte. Ráadásul kínos-sejtelmesen átvilágítottak rajta a már bepakolt gyászjelenet ravatali gyertyáinak a fényei. Megjegyzem, erre a képi gondolkodásra egy egész előadást lehet alapozni és komponálni, de akkor következetesen ezen a vonalon kell(ene) gondolkodni. Na és jött a zárókép: az aranykoporsóval! Amely, üres lévén, a hanyagul beléhajított fémtárgytól kongva koppant egy nagyot. No comment.

S ha már ilyen hosszan kitértem a képiségre, hadd szóljak a kosztümökről is. Nem elégséges indok arra hivatkozni, hogy anyagi korlátok miatt a filmgyárból vagy valamely színház raktárából kölcsönzött/vásárolt kosztümöktől nem várhatunk többet. Sokat jelenthetett volna egy hozzáértő segítsége, aki színharmóniát kölcsönözhetett volna a merániak és a magyarok ilyetén különválasztásának, vagy a szerepeik szerinti karakterek képi megerősítésének.

Elérkeztünk a szereposztáshoz és a szerepbeli teljesítményekhez. Semmiképp sem szeretnék operaszakértő szerepében tetszelegni, ezért inkább a komplex színi hatás felől vizsgálom a látottakat-hallottakat. Rózsa Sándor, a Magyar Állami Operaház magánénekese, aki megjárta a moszkvai Bolsojt és a milánói Scalát is, nagy biztonsággal és eleganciával énekli Bánkot. Kiváló hangi adottságai, sommás színpadi rutinja ellenére kissé furcsa helyzet áll fenn, mert a cinikusabb néző számára „indokoltnak” tűnik, hogy Melinda végül enged a fiatalos, energikus és pocakot egyáltalán nem viselő Ottó (Dániel Gábor) csábításának. Zábrádi Annamária (Melinda) és Illés Gabriella (Gertrúd királyné) ugyancsak hatalmas sikert arattak a bemutatón. Mindkét művésznő hiteles és nagy drámai erővel formálta meg a karaktereket. Ráadásul az ő jelmezeikben sem találhattunk kivetnivalót, ami még segítette a típusábrázolásukat. Számtalanszor leírtuk már, hogy Dráfi Mátyás kiváló színészi tehetség, hatalmas színpadi tapasztalattal bíró művészember. Aki nagyon jól énekel Tiborc szerepében, a ránehezedő hatalmas felelősség ellenére az előadás színészileg leghitelesebb figurája volt. A megilletődött, de igazságáért mindent kockára tevő öreg paraszt szerepében még azt a kis „káposztataposást” is meg tudtuk bocsátani neki, amiért mások nagyon kikapnának a műítészektől. Kellemes színfoltja volt az előadásnak a II. Endre szerepében színpadra lépő Pfeiferlik Tamás és az Ottót alakító Dániel Gábor is. Az előadásban Dráfi Mátyás és Pfeiferlik Tamás mellett feltűnt még néhány komáromi illetőségű szereplő mint statiszta; mindemellett el kell mondanunk, hogy a jubileumi előadásban nem a hazaiak, hanem a zömmel külhoni szereplők domináltak. Talán emlékezünk még rá, hogy vendégművészek szerepeltetése miatt mennyi vád érte és éri még ma is hivatásos színházainkat…

Első kerek jubileumát, a fennállásának 10. évfordulóját méltó módon megünneplő polgári színházi kezdeményezés, nem mondom, hogy hiánypótló, bár magát annak szeretné feltüntetni, de mindenképpen támogatandó vállalkozás. Az a helyzet, hogy a kistelepülések, ahová vezetőjük nyilatkozata szerint el szeretnék vinni az élő színházkultúrát, egyre kisebb eséllyel tudják megvásárolni a produkciókat. Valljuk be, sajnos, az igény is megcsappant az effajta attrakciók iránt.

A Bánk bán meg be sem férne ezekbe a kultúrházakba, hacsak nem csökkentenék negyedére a zenekart, a statisztériát, de még a díszletet is. Bízom benne, hogy nincsenek ilyen szándékaik. (Kiss Péntek József)