Megidézik a városban az utcakövek

Már az is csoda volt, hogy megélte a felnőttkort. Tüdőbaja, ahogy akkoriban sokakat, őt is elvihette volna. Szülei az egyik családi házukat áldozták fel, hogy sztreptomicinhez jussanak.

Éveket töltött szanatóriumban, a Magas-Tátrában, ahol a véletlen összehozta Fábry Zoltánnal, Braňo Koreň neves színésszel és az első nagy szerelemmel. Fábry kérte, hogy felejtse el Adyt és József Attilát, s verseiben legyen önmaga. Az ő értő támogatásával és atyai tanácsaival írta Fekete május ciklusát, amely csak halála után, 2006-ban jelent meg. De ahogy Tőzsér Árpád írja: „Veres János korai, akkor meg nem jelent verseit olvasni, Goethe szárnyas szavaival éve – komoly játék. Egyrészt időgépen való utazás (a háború utáni idők mindennapjaiba, az anyagi és szellemi szükség, kiábrándulás világába, s egy bölcselkedésre hajlamos tizenéves költő gondolataiba, érzelmeibe), másrészt irodalomtörténeti stúdium: az induló Veres Jánost a későbbi Veressel összevetve láthatjuk, hogyan torzította el a későbbi kommunista-sematista irodalompolitika a tiszta és tehetséges fiatal költőt.” Talán betegsége tartotta vissza attól, hogy pozsonyi polgár legyen, s bár 1951-ben jelentkezett az Új Szónál, mégis maradt Rimaszombatban, ahol az egészségügyben tett rövid kitérő után népművelő lett, mert ahogy Tóth Lászlónak mondja egy 1977-es interjújában: „A csehszlovákiai magyar írónak, különösen, ha vidéken él, nem elég csak írnia, hanem a kulturális életben és a népművelésben is tevékeny részt kell vállalnia.”

Veres János népművelő lett, többedmagával megalapította a Fáklya Irodalmi Színpadot és a Tompa Mihály Klubot, amelyek pótolhatatlan szerepet töltöttek be a rimaszombati magyarság életében. De nemcsak a kultúrát terjesztették, hanem bizony komoly szerepet játszottak abban, hogy a régió magyarsága gazdaságilag is könnyebben boldogulhasson szülőföldjén. Iskolák, üzemek alapításában segédkeztek, hisz a szellemiek mellett ezek is nélkülözhetetlenek voltak abban, hogy a gömöri magyarság idehaza maradjon, s ne adja fel anyanyelvét. Az 1968-as fordulat után aztán jött az ellehetetlenítés, s Veres János kálváriája is elkezdődött. Kizárták a pártból, de többedmagával együtt besúgóként jegyezték, ezzel biztosították a rendszerváltás utáni kompromittálását is.

Visszatérve az irodalmár Veres Jánoshoz, a Tőzsér által is említett sematista kitérő után (1954-ben Török Elemérrel és Ozsvald Árpáddal közös kötetben jelentkezett) hangja fokozatosan tisztul, lírája elmélyültebbé, tisztábbá válik. Szeberényi Zoltán írja: „Veres költészete problémaérzékenységében, az emberi gondok iránti fogékonyságban, a nemzetiségi lét borúlátóbb és érzékenyebb megélésében, a gömöri tájban gyökerezés fokozódó tudatosításában realizálódik. Betegsége elmélyülésével mind sűrűbben bukkan fel nála az elmúlás gondolata, az öregedés lehangoló motívuma, költészete filozofikusabbá, sötétebb tónusúvá válik.”

Nagyon sokat fordít is, például Ján Smrek egyik leghűségesebb magyar tolmácsolója, s az ő fordításában jelenik meg Andrej Sládkovič elbeszélő költeménye, a Gyetvai legény is. De olvashatjuk elbeszéléseit, honismereti tanulmányait, és egy drámája, A basa sípja is elkészül. Halála után Göncz Árpád elismerését is megkapja.

1989-ben Életút címmel kiadják válogatott verseit, tíz évvel később Jéghegy címmel, ami ebből kimaradt. 2006-ban a már említett Fekete május lát napvilágot. Halála után voltak, akik közművelődési díjat szerettek volna róla elnevezni, mások besúgót kiáltottak. Pedig a költészete és közéleti munkássága maradandó érték, amit nem megbecsülni, több mint vétek. Veres János további felfedezésre vár, hiszen ahogy magáról írta: „Szeplőtlen jó szándék vezette, // ne beszéljetek rosszat róla, // Tiszta sugarat űzött mindig, // s utolérte a saját árnyát, // de néha azért megidézik // a városban az utcakövek, // a mezőkön a poros nyárfák.” (Juhász Dósa János)