Meghívás egy gyilkos vacsorára

Kristin Scott Thomas és Ryan Phillippe (fent), valamint Kelly MacDonald és Maggie Smith (lent) a film egy-egy jelenetében Véleményem szerint a Gosford Park amellett, hogy zseniális film, több szempontból is „paradigmatikus” alkotás. Nem is abban az értelemben, hogy valami radikálisan új filmnyelvet vagy műfajt anticipálna, hanem, mert egy irodalmi-műfaji és filmtörténeti paradigma méltó összefoglalásaként hat. Stílusimitáció par excellence. Leginkább egy sűrítményhez tudnám hasonlítani, egy olyan médiumhoz, amely magába szippantotta egy műfaj, az Agatha Christie-típusú klasszikus angol detektívtörténet minden fontosabb hagyományelemét, s a bevett szabályoknak megfelelően, minden apró történetrészletre és a korhű stilizációra is ügyelve, lejátszott egy élvezhető, szórakoztató, s minden alkalmazott toposz ellenére is emberileg hiteles (nagyon) angol filmet. Köszönhető ez persze a rendezői és színészi teljesítménynek, illetve az operatőr munkájának.

Minden a helyén van, ahogy az a detektívtörténet Nagy Könyvében, akarom mondani Kis Kátéjában megvan írva. Vidéki kastély ápolt kerttel, tágas, bútoroktól zsúfolt vendégszobákkal, labirintusszerű, homályos folyosók, ijesztően megnyúló árnyékoktól kísért sejtelmes fények, rejtekajtók, sötét és szűk lépcsőfordulók, a falakon régi fegyverek, a történelem patinájától ékes felmenők festményei és szobrai, s e kulisszák között anyagi érdekektől fűtött családtagok gyűlölködő és kacér pillantásai villannak össze, titkos érintések, visszafojtott szitkok és érzéki sóhajok, félreérthetetlen gesztusok. Egy amerikai filmes, aki egy új, Angliában játszódó Charlie Chan-film rendezését tervezi, s a kastély ura (Michael Gambon alakítja) mint a gyűlölet tárgya, az abszolút esélyes áldozat. Hajnali vadászat, rejtélyes baleset, botrányosan végződő vacsora, majd az elkerülhetetlenül bekövetkező gyilok. Aztán nyomozás, kihallgatások, majd egy amatőr révén kiderül az igazság.

Egy szempontból azonban Robert Altman filmje – a mesterien aktualizált hagyományt tekintve – rendhagyó. Abban, hogy a cselekmény két narratív (és társadalmi) szinten fut. Nemcsak az előkelő vendégek életének kulisszatitkaiba enged betekintést, hanem a személyzet, a komornyikok, házvezetőnők, inasok, szolgálók és szakácsok világába is. A szalonok, az ebédlő és a könyvtárszoba mellett legalább olyan gyakorisággal bukkannak fel az alagsori, föld alatti helyiségek (a konyha, a kamra, a cipőtisztítításra szolgáló odú, a vasaló- és mosóhelyiség, a cselédlépcső és a puritán, nyirkos cselédlakások), melyek ugyanolyan fontos cselekményformáló tényezők. E kétosztatú cselekménytér alkalmazásában a „fent” és a „lent” archaikus vonatkozásokat magába rejtő szimbolikája érvényesül. A fenti világ lakóinak élete a makacsul őrzött társadalmi konvenciók és az etikett „kérlelhetetlen” szabályai által kijelölt határok között folyik, olajozottan, de jórészt unalmasan; a lenti világ szintén szigorú előírások szerint működik, ugyanúgy érvényes rá a hierarchikus felépítés. Ez legjobban abban mutatkozik meg, hogy a szolgák közös étkezései alkalmával érvényesülő ülésrend a gazdáik rangjának, társadalmi pozíciójának megfelelően alakul. A fentieknek és a lentieknek egyaránt megvan a maguk takargatnivalója. „Mindnyájan rejtegetünk valamit” – mondja a személyzet egyik tagja. Mindkét világnak csak a felszíne ártatlan, s bár származásban és rangban van, életük eltitkolt dolgaiban nincs különbség közöttük. Egyforma elszántsággal őrzik személyes titkaikat a kíváncsiskodó rendőrök előtt.

A történet szempontjából különösen fontosak azok az epizódok és cselekménymozzanatok, amelyek e két világ közti határ átlépésének, bizonyos normák időleges megszegésének minősülnek. A gyilkosság motivációi szintén erre vezethetők vissza.

Bár a Gosford Park alapvetően egy elismerő, pozitív, nem romboló szándékú műfajimitáció, a helyszínre érkező felügyelő figurája révén kap némi parodikus felhangot is (Stephen Fry). A megállás nélkül pipázgató, udvarias, mackós inspektor mindkét említett világban elég esetlenül mozog, nem képes igazán tekintélyt szerezni magának, s ami a „legrosszabb”, minden fontos nyomot, melyre ráadásul a vele érkező bobby hívja fel a figyelmét, elbagatellizál.

A film zárójelenete: a vendégek távozása után az immár özvegy Mrs. McCordle lassan beballag a házba, a főkomornyik pedig szertartásosan becsukja a kastély hatalmas szárnyas ajtaját. Nemcsak a film végét jelző szimbolikus gesztus ez, hanem egy korszaktól és ezzel együtt egy műfajtól vett búcsú is, mely minden iróniája ellenére azért nem nélkülöz némi melankolikus intonációt sem.

(Gosford Park, 2001, rendezte: Robert Altman)