Még mindig foglalkoztatja a vietnami trauma

George W. Busht, Amerika egykori elnökét, akivel egy időben jártak a Yale-re, önimádó, arrogáns idiótának nevezi. Nixont egyszerűen csak zavaros elmének. John F. Kennedyről forgatott filmjében, A nyitott dossziéban az elnök rejtélyes meggyilkolásának körülményeit dolgozta fel olyan merészen, mint előtte még senki. Három Oscar-díját azonban nem az „elnökfilmjeiért“ kapta, hanem két vietnami drámájáért, A szakaszért és a Született július 4-énért, valamint az Éjféli expressz forgatókönyvéért, amelyet Alan Parkernek írt egy kábítószer-csempészés miatt harmincévi törökországi börtönre ítélt amerikai fiatalemberről. Vietnamot ő maga is megjárta. „Tipikus hülye amerikai srác voltam én is - állítja magáról -, aki sokáig semmit sem tudott a világról. Beilleszkedésre képtelen voltam, kívülállóként teljesen magányos. Huszonkét évesen, amikor Vietnamba vittek, hatalmas káosz volt a fejemben.“  Negyvenöt évvel a történtek után mihez tudná hasonlítani azt a napot, amikor katonaként megérkezett Vietnamba? - kérdezem tőle Karlovy Vary idei fesztiválján, ahol életművéért Kristályglóbuszt kapott, egy másikat pedig ő maga adott át A nagy füzet producerének, Sőth Sándornak. Csak egy kafkai rémálomhoz. De nem hibáztathatok senkit, mentem, mert menni akartam. Én már csak kint, az események kellős közepén döbbentem rá, hogy engem is bedarált egy óriási gépezet, amely pénzt csinált a háborúból. Bár sebesülten tértem haza, nem ez volt a legnagyobb bajom. A háború okozta trauma sokkal fájóbb sebeket ejtett rajtam.  Mit gondol, hogyan alakult volna az élete, ha kimarad belőle a vietnami fejezet? Követte volna édesapja példáját, aki bróker volt New Yorkban, a Wall Streeten? Ugyanott dolgozott volna, ahol ő? Nem vagyok benne biztos. Apám egyébként nem rajongott a Wall Streeten forgatott filmekért. Idegesítette őt, hogy a pénzembert mindegyikben gonosznak mutatták. A Tőzsdecápák Carl Foxát róla mintáztam. Martin Sheen játssza. Fox még egészen más jellem, mint a Michael Douglas által megformált újfajta bróker. Fox nemcsak pénzt csinál, hanem épít is, ami óriási különbség. Visszatérve a kérdésre, nem tudom, milyen utat választottam volna, ha Vietnam kimarad az életemből. Mellesleg nem ez volt az egyetlen fontos esemény, ami befolyásolt a döntésemben, hogy filmrendező legyek.  Volt ennél megrázóbb élménye is? A szüleim válása, tizenöt éves koromban. Vagy később, már a hetvenes években, a Watergate-botrány, majd a Church-bizottság által letételre került külföldi hírszerzés megfigyelési törvényének alapja. A nyolcvanas években már én is sokat utaztam. Közelről láttam a közép-amerikai helyzetet, a polgárháborúkat, amelyeket az amerikai kormány robbantott ki. Nagyon fontos film volt számomra a Salvador, amely egyértelműen azt jelentette: Vietnam folytatódik Közép-Amerikában. És akkor határoztam el, hogy olyan filmeket fogok készíteni, amelyek erősen kritizálják majd az amerikai kormányt.  Térjünk még vissza ifjú éveire. Miért hagyta ott a Yale Egyetemet? Nem éreztem jól magam abban a jó kis vattában, ami körülvett. Csupa gazdag, előkelő családból származó fiú, tanulni persze egyiknek sem volt kedve. Jó esetben hármasra vizsgáztak, de inkább lógtak, csavarogtak. Egyikükből, látja, mégis elnök lett. Az Egyesült Államok elnöke, akit a déli államokban nagyon sokan megszerettek, hiszen a családcentrikus, istenhívő embert látták benne. A becsületes, jó szívű embert.  Ön egyáltalán nem kedvelte Busht? Nem volt nekem vele sokáig semmi bajom. Még csak azt sem mondhatom, hogy lebecsültem. Nem. Én az iraki háború miatt haragudtam meg rá, de iszonyatosan. Hatvannyolcban végzett az egyetemen, amikor én már rég elszeleltem.  Ment Vietnamba, önkéntesként. Elváltak a szüleim, testvéreim nincsenek, hirtelen ott álltam egyedül, apám is, anyám is a saját életével volt elfoglalva, egyáltalán nem figyeltek rám. Apámnak borzasztó nagy csalódást okoztam, amikor otthagytam az egyetemet. Neheztelt rám nagyon. Rengeteg pénzt költött rám, én meg sehol semmi, egyszer csak ott állok a nagy semmiben. Nem tartoztam sehova. Rengeteget vitáztunk, veszekedtünk. Ma már mindenben igazat adok neki, de azokban az években vad voltam, betörhetetlen. Mindig szembeszálltam vele.  Ha végignéz a testén, mi emlékezteti Vietnamra? Az átlőtt nyakam és a lábamon éktelenkedő heg. De még így is azt mondom: szerencsés vagyok, mert élve megúsztam. Amint felépültem, azonnal beiratkoztam a New York-i filmművészeti főiskolára. A többieknél ugyan jóval idősebb voltam, de volt ennek nagyon sok előnye is. Főleg a tapasztalatok terén. Az életet is jobban élveztem, bár nem sok pénzem volt. Hat vagy hét évig forgatókönyvírásból tartottam fenn magam. Nem volt olyan nap, hogy ne írtam volna. Még akkor is rákényszerítettem magam, amikor mindent és mindenkit a pokolba kívántam.  Kinek a filmjeit szerette a legjobban? Godard, Bunuel, Fellini voltak rám nagy hatással.  És Scorsese? Marty tele volt energiával. Nem győztem csodálni őt, honnan, miből merít? Az én motorom lassabban indult be. Időbe telt, míg észrevettek, felfigyeltek rám. A csoporttársaim közül mindenkinek Godard volt az istene. Őt utánozták, olyan filmeket akartak forgatni, mint Jean-Luc. Egyfolytában improvizáltak, hogy elsajátítsák a stílusát. Én meg csak írtam, írtam és írtam. Tizenegy forgatókönyvet írtam különböző rendezőknek, akik semmivel sem tudtak kitűnni a sorból. Aztán jött egy különleges felkérés. Tudták rólam, hogy készítettem egy rövidfilmet a vietnami élményeimről. Valami hasonlót vártak tőlem - nagyban. Így született meg A szakasz forgatókönyve, amelyből senki nem mert vagy nem akart filmet készíteni. Nyolc évvel később aztán én magam vágtam bele, de még előtte, 1978-ban Oscart és Arany Glóbuszt kaptam az Éjféli expressz forgatókönyvéért. Ez volt az én első sikerem. Évekig tartó pénznélküliség, nyomorgás után hirtelen megváltozott az életem. Még harminchárom éves sem voltam, amikor az arrogáns kölyökből egyszer csak büszke férfi lett. Gondolom, szörnyen viselkedtem, de legalább pénzem volt, s az apám is megnyugodott. Látta, hogy mégis viszem valamire.  Jobbról a megbocsátás, balról a felemelkedés? Én mindig szerettem az apámat, akkor is, amikor ő fütyült rám, vagy éppen látni sem óhajtott. A Wall Streetet neki ajánlottam. 2010-ben elkészítettem a film folytatását A pénz nem alszik címmel. Perverz helyzetbe került a tőzsde. Őrületes masinériává változott, a kapzsiság jelképe lett. Amikor az első részt forgattam, azt hittem, Gordon Gekko, a történet központi alakja, akit Michael Douglas játszik zseniálisan, kivétel a brókerek között, idővel azonban rá kellett jönnöm, hogy nem, ma már mindenki ilyen gátlástalan tőzsdecápa. Ami akkor, 1997-ben még furcsa volt, az mára elfogadott. Az emberek többségének a pénz és az abból befolyó óriási haszon a fontos. Ha apám még élne, és láthatná a második részt, bele is betegedne. Így legfeljebb forog a sírjában.  Eszembe jutott még egy kérdés Vietnammal kapcsolatban. Két verzióját is olvastam annak, hogy miért lépett be az önkéntesek közé. Az egyik szerint, amelyet a közeli hozzátartozói állítanak, kíváncsiságból, sőt merő kalandvágyból. A másik szerint - és ez az ön állítása - elege volt a kommunizmus térhódításából. Nincs két verzió. A kettő együtt igaz. Apám, aki élete végéig republikánus párti volt, meggyőződéssel hirdette, hogy a kommunizmus romlásba dönti a világot, a kommunisták pedig teljes erővel azon dolgoznak, hogy tönkretegyék Amerikát. Nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy fellépjek a kommunizmus ellen. Ez a fajta militáns hazafiasság rengeteg erőt, elszántságot adott ahhoz, hogy elinduljak Vietnamba.  Még mielőtt a JFK forgatásába belekezdett volna, kapott valamiféle támogatást a CIAtől vagy az FBI-tól? Nem. Semmiféle segítséget nem kaptam.  És hozzáférhetett a szigorúan őrzött dokumentumokhoz? Nem. A Pentagon sem állt az ügy mellé. A CIA emberei még kritizáltak is a film miatt. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy az amerikai kormányból többen is jelezték, hogy minden elismerésük az enyém azért, amit teszek.  Háromszor forgatott Vietnamban, bejárta Közép-Ame -rikát, évekig élt Franciaországban, ahonnan az édes anyja származott. Mintha menekülési útvonalat keresett volna Amerikából. Vagy túlzok? Nagy Sándor, a hódító is az anyja elől menekült.  Ez most elég viccesen hangzik, bár sejtem, hogy nem a tréfa kedvéért fogalmazott így. De most komolyan: ha annyi gondja-baja van az amerikai rendszerrel, akkor miért nem költözik Európába? Amerika nagyon kényelmes hely az élethez, csak el kell fogadnunk a tényt, hogy az adónk jelentős része más országok bombázására megy. Aki ezt a kompromisszumot képes elfogadni, annak más kifogása nem nagyon lehet. Hacsak nem az, hogy az amerikai rendszer teljesen elkurvult, agresszív módon kapitalista lett. Alkotói függetlenségemet bizonyos fokig sikerült megőriznem, és ez megnyugtató számomra. Ha politikai filmet forgatok, az is szórakoztatja az embereket, és rengeteg pénzt hoz Hollywood számára. Az én karrieremnek nem az a mozgatórugója, hogy utálom Amerikát. Hűséges hazafi vagyok. A jobboldali politikusok közül sokan kimondottan szeretnek. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a liberális politika felé tereljem az Államokat. Hogy a tudásomat teljes mértékben átadhassam polgártársaimnak. Ha elhagynám a hazámat, és máshol teremtenék otthont, az egyéniségem jelentős részét adnám fel. Az már nem is én lennék, hanem egy másik ember.  A Hirosimára ledobott atom bombához milyen igazságot köt? Az amerikaiak még mindig azt hiszik, ez az embertelen tett az Államok biztonságát szolgálta. Szerintem a kormány ezzel akarta megijeszteni a szovjeteket.  Játékfilmjei mellett az elmúlt években több dokumentumfilmet is készített. Előbb a palesztin-izraeli konfliktusról, aztán a dél-amerikai politikai helyzetről, majd Kubáról és Fidel Castróról, akit - akárcsak a Nobel-díjas író, Gabriel García Márquez - ön is a barátjának tekint. Árulja el, miért szimpatizál a Comandantéval? Diktátor vagy nem, az biztos, hogy erős ember. Hogy finoman fogalmazzak: ő sem lelkesedik az amerikai politikáért. Sőt még abban is egyezik a véleményünk, hogy Kennedyvel nem végezhetett egy magányos gyilkos golyója. Az ki van zárva. Egyszerűen lehetetlen. Castro több mint ötven évig vezette Kubát, a nemzetközi politikai élet egyik meghatározó egyénisége volt. Három napig forgattam vele, nagyon személyes beszélgetésekből áll a film, de készült róla néhány rejtett kamerás felvétel is. Nem állítom, hogy Castro és az ő politikai rendszere recept egy jobb világra. Chávezt sem védtem. De hogy rámutattak az amerikai politika problémás pontjaira, ahhoz kétség nem férhet.  Legutóbbi rendezése, a Vadállatok a kábítószer-csempészet brutális világát mutatja be, amelyben megint csak a pénz és a hatalom csap össze. 2007 óta azonban egy újabb vietnami drámán dolgozik, amelynek a Pinkville címet adta, de még mindig messze van a megvalósítástól. Az is lehet, hogy már soha többé nem csinálok filmet. Ki tudja, mi lesz? Mandela vagy Willy Brandt portréját is szívesen elkészíteném. Hatvanhét éves vagyok. Még bírom a tempót, rajtam nem múlik.